Tudom, tudom…Anno ezzel kellett volna kezdenem. Elmesélni, hogy hogy lettem gyógypedagógus. Helyette egy csomó más dologról írtam inkább. De az az igazság, hogy a végeredmény annyira nem is érdekes. Inkább az oda vezető út aspektusait próbáltam feltárni magamban, hogy mit érdemes kiemelni belőle a nagyérdemű számára. Valamit, ami bátorító, felemelő és átlag feletti… Esetleg inspiráló? 

Ja. Csakhogy nem volt ilyen. Ha az életutamat másokéhoz hasonlítom, akkor rendkívül átlagos képet mutat és a mai napig törekszem arra, hogy tökre átlagos legyek. Vannak, akik szerint kívülről nem így látszik, de én senkinek nem fogom megmondani, mit gondoljon. 

Nem gyerekkori álom

Nekem nem voltak gyermekkoromban határozott elképzeléseim a leendő hivatásomról úgy, mint a villamosvezetőknek, vagy a tűzoltóknak. Persze voltak céljaim. Például, hogy hercegnő legyek meg állatorvos, de érdekelt a régészet és az írás is. Ha jól belegondolok, ezek meg is valósultak, mert van egy hercegem, volt süket, fogatlan, vesebeteg macskám, akit folyton kezelni kellett valamivel. Az is igaz, hogy sokszor a mások által szemétnek ítélt dolgok, számomra kincsek a munkában. Író meg még lehetek. Állítólag mindenkiben benne rejlik egy történet… 

Megyeszékhelyen, egy külvárosi általános iskolában voltam az átlagosnál jobb tanuló. Utáltam az osztálytársaimat és a tanáraim jó részét. Azok a régi szép idők! Ja, nem…  

Sok kiemelkedő dolgot nem tudok elmondani, mert nem voltam az a típus, aki folyton tanulmányi versenyekre járt. Még hatodik osztályban neveztem egy novellaíró pályázaton, ahol visszadobták a beküldött művemet, mondván, hogy biztosan nem én írtam, ezt valahonnan plagizáltam, ilyet nem ír egy hatodikos gyerek. A történet ugyanis Kanadában játszódott, ehhez mérten a szereplők is angolszász nevet kaptak. Ráadásul beleöltem egy csomó időt az előkészületbe, mert suli után otthon tanulmányoztam a földgömböt és a világatlaszt, Kanada földrajzát kutatva. Hol volt akkor még a Google Maps, meg a ChatGPT… 

Nyolcadikban immel-ámmal elmentem egy megyei biológia versenyre, amit történetesen megnyertem. Egy pontot vesztettem, mert nem tudtam, hogy mi az A-vitamin elővitaminja. Utána egy életre megjegyeztem, hogy a béta karotin.  

Így felvételi eljárás nélkül bejuthattam a város egyik elit gimnáziumába, ahova csak azért készültem, mert ott volt biológia szakos osztály. Nekem pedig ez volt a kedvenc tantárgyam, ami csak egy kicsivel előzte meg az irodalmat. Azt hiszem a különbség abból fakadt, hogy a biológia tanáromat nagyon szerettem, az irodalom tanáromat pedig utáltam. Visszagondolva, nem tudom, hogy felvételt nyertem volna-e abban az esetben is, ha nincs ez a biológia versenyes kitérő.

Orvosnak készültem 

A giminek úgy indultam neki, hogy orvos akarok lenni. Ahogy a 38 fős osztályunk zöme. A hetven százaléknak ez sikerült is, a maradékból húsz százalék közgazdasági vagy jogi pályára ment. Aztán volt az a tíz százalék, amibe én is belesodródtam. Mert hiába érdekelt a genetika és a szemészet, hiába nyertem nyolcadikban biológia versenyt, a megmaradáshoz, és a teljesítmény növeléséhez kicsit több elszántság és gyakorlás kellett volna. Mondhatni erősen közepes tanulóvá váltam.

A reál tantárgyak óráin elég hamar elvesztettem a fonalat, amit a mai napig nem találtam meg. Matekból konkrétan a bukás szélére jutottam. Az érettségi előtti utolsó félévben csak és kizárólag egyeseim voltak. A matektanárom jóindulatának köszönhető, hogy elkezdett plusz pontokat adni arra, hogy szép a füzetem, vagy képes vagyok bemagolni az elméleti tételeket. Az érettségin is az mentett meg, hogy leírtam az elméleti tételt, plusz megoldottam az elsőfokú egyenletet és ez elég volt ahhoz, hogy átmenjek. Az idő többi részében csokit ettem, meg büfés pogácsát. Ahogy tettem előtte a négy év során nagyjából minden nap. 

Fordulat helyett felismerés 

Azért nem volt kudarcos ez a gimnáziumi időszak. Felismertem magamban olyan képességeket, amiről addig nem nagyon volt fogalmam. Sokat segített, hogy az osztályközösségünk remek volt. A tanáraink zöme szintén. Hiába tartoztam tanulás szempontjából a sereghajtók közé, ezt soha senki nem éreztette velem. Folyton összejártunk, iskolán belül és kívül is voltak spontán szerveződő történések.

Azt vettem észre, hogy nekem nagyon jól megy a kommunikáció, az írás, az együttműködés és a közösségépítés. Bárkivel beültem a büfébe szervezési ötleteket megvitatni a következő akármihez. Vagy épp kimásztam a földszinti terem ablakán, hogy elmenjek a Kerek-Perec Pékségbe kakaós csigáért, egy évfolyamtársammal, mert a szerelmi bánatában támogatnom kellett. Ezeket akkor is megtettem, ha épp óra volt. Így amíg mások megtanultak németül, vagy OKTV-re készültek, addig én összehoztam egy önkéntes segítői látogatást a Máltai Szeretetszolgálat fogyatékos napközijének kirándulására, vagy amatőr “Ki mit tud?” rendezvényt szerveztem a díszterembe, a suliba járó íróknak és zenészeknek. Bármit a fejembe vettem, megvalósítottam. A szalagavatón pedig, – amíg mások a tanulmányi eredményeikért vettek át kitüntetéseket – addig én a közösségi munkáért kaptam oklevelet. A mai napig őrzöm a “diplomás” dobozban a szekrényben!  

Nagyjából párhuzamosan azzal, hogy elfogadtam a tényt, hogy nem leszek orvos – mondván nincs nekem arra időm – egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy más formában szeretnék emberekkel foglalkozni. A biológia és a magyar továbbra is erősségem volt, így ezen a vonalon gondolkodtam tovább. Tanár vagy pszichológus nem akartam lenni. A fogyatékos emberek élete és az esélyegyenlőség azonban nagyon érdekelt. Olyannyira, hogy az érettségi évében írtam egy cikket a Down-szindrómáról és a Down-szindrómás emberek társadalmi esélyegyenlőségéről. A cikket a biológia tanárom beküldte egy országos középiskolai tudományos lap által hirdetett pályázatra és…hát megnyertem az első díjat. Pénzjutalommal, ami abban az időben azért nagy szó volt!  

A történelem csak részben ismételte önmagát, mert bár nem kerültem el a felvételi eljárást a gyógypedagógus képzésre, abban azonban megerősített, hogy jó az irány.

Így lettem én gyógypedagógus 

Felvettek. Csont nélkül. És miután túléltem az első egyetemi év vértelen unalmát, végre megszületett bennem valami, amitől azt éreztem, megérkeztem. Ez az én utam. 

A szakosodás után fordult a kocka. Gimiben én jártam bulizni, meg gitároztam a folyosó padlóján ülve amíg az osztálytársaim tanultak vagy dolgozatra készültek. Az egyetemen buli helyett dolgozni mentem, segítőnek, gondozónak a leendő szakmámhoz tartozó területekre. Újra “jó tanuló” lettem. Szerettem a csoporttársaimat és a tanáraimat is.  

Az alapképzés után pedig jött a mesterképzés, majd a szakvizsga és megannyi továbbképzés, nagyszerű tapasztalat. De ez már a történelem egy másik fejezete. 

Hát így lettem én gyógypedagógus…