Valahogy úgy alakult, hogy az életem monoton helyzeteit – amiket egyébként rendszeresen igénylek – gondolkodással szoktam kitölteni. Leírva ezt a mondatot, kicsit mosolygok magamban, mert ez nem azt jelenti, hogy a nem monoton helyzetekben nem szoktam gondolkodni. Inkább csak annyiról van szó, hogy bizonyos tevékenységek, mint a sportolás, a főzés, túrázás, vagy a villamoson ülés, kikapcsolja annyira figyelmem, hogy szabad utat adjak a kreatív elmeállapotaimnak. Persze, ha meglátsz a villamoson, nyugodtan gyere oda, nem vagyok mindig „transzban”.

Ezekben a nyugalmas percekben, megengedem magamnak a gondolkodás luxusát, és ilyenkor születnek a legjobb ötleteim a munkában, vagy ilyenkor írom meg a fejemben a cikkek, bejegyzések vázlatát. Sokszor gondolkodok a hozzám járó gyerekekről, a szakmámhoz kapcsolódó változásokról, és minden olyan témáról, ami úgy általánosságban alakítja a világot, beleértve a saját világomat is.

Ahogy sorra érnek a benyomások, megtapasztalások, mindig felszínre tör egy-egy téma, amivel jobban foglalkozom. Egy ideje a szokásjogok, és a változás vagy változtatás igénye forog bennem. Általános társadalmi, de pedagógiai szempontból is.

„De mi így szoktuk!”

Hallom rengetegszer magam körül, mind általánosságban, mind kollégák vagy családok szájából. Valahogy a magyar nép amúgy is rendkívül rugalmatlan és ragaszkodó a szokásjogokat illetően. Megingathatatlanul kötődünk olyan berögzött szemléletekhez, rutinokhoz és rendszerekhez, melyekről mondjuk az elmúlt, lassan száz évben számtalan kutatás, innovatív gyakorlat, vagy szakértői kerekasztal megállapította, hogy idejét múlt, nem támogató, netán káros.

Kisebb léptékben gondolkodva igazából komfortzónához ragaszkodunk, ahol biztonságot ad az, hogy semmi nem történik másképp. Instant megoldásokkal, már a gyermekeket is erre neveljük. Kiszámíthatók a napok, a történések, nem kell különösebb energiát befektetni, nem kell gondolkodni, próbálkozni. Egyszerűen csak „legyünk túl” rajta, aztán jöjjön a rutin következő pontja. Egyszer egy képzésemen, az egyik hallgató jegyezte meg ennél a témánál, hogy a „legyünk túl” gondolkodással, hirtelen az egész életen leszünk túl, egy adagnyi késő bánattal tetézve. Anélkül, hogy energiát fektettünk volna abba, hogy értéket hagyjunk magunk után… Van benne igazság.

Persze beszélünk arról, hogy jó lenne a változás. Hogy ami például az oktatás terén zajlik, az már idejét múlt, használhatatlan. Fel kéne nőni, ki kéne nőni, új alapokra kéne helyezni. Mert a gyermekeink bánják, és különben is mi lesz a jövőjükkel? Tenni kéne, menni kéne, harcolni kéne…

A változás szele, valójában mindent felforgató orkán

A változás jó dolog, csak csinálja valaki más. Harcoljon valaki más. Ha győz, akkor a lelki támogatásért persze mindenkinek jár a jutalom. Ha veszít, akkor vérezzen el magányosan, mert természetesen mi nem úgy gondoltuk. Csak ő. Mert igazából csak ő akarta a változást…

Folyamatosan figyelemmel kísérem a médiában például Karsai Dániel tiszteletre méltó harcát is. Van egy értékrendje, és ehhez kapcsolódóan szeretne változást elérni. Nem csak saját maga miatt, hanem azok miatt, akik hasonló helyzetbe kerülnek, mint ő. Részt vett az Országgyűlés igazságügyi bizottságának ülésén, ahol előterjesztésre került az a törvénymódosító javaslat, mely az életvégi döntés jogát hivatott megtárgyalni. Számomra az eredménynél talán még felháborítóbb volt a méltatlan viselkedés, amit a bizottság tagjai képviseltek. Karsai beszéde alatt rá sem néztek, figyelemre sem méltatták, hozzá sem szóltak a témához. Teljesen mindegy mit akar mondani. Érthetetlen. Kellemetlen. Nincs rá idő. Nyomjuk a gombot. Legyünk túl rajta… Mert így működünk mi.

A változás pedig lehet jó és szükséges dolog. A társadalmat előre vivő dolog. Nem kényelmes, ez tény. Alkalmazkodást, gondolkodást, próbálkozást, önkritikát igényel. Főleg önkritikát. Változás esetén a dolgok megváltoznak. Nem lesznek ugyanolyanok, de lehetnek jobbak, vagy másként jobbak.

Bátorításul rengeteg kutatás bizonyítja, hogy a korai demenciával járó progresszív betegségek megelőzésében nagy szerepe van, ha használjuk az agyunkat. Könyvet olvasunk, tájékozódunk, kilépünk a komfortzónánkból. Nem baj, ha idegennyelvet beszélünk, vagy zenét hallgatunk, esetleg megtanulunk valamilyen hangszeren játszani. Európa nyugati felén, az idős ellátásnak része a művészetterápia, és a kreatív gondolkodásra ösztönző, vezetett foglalkozások.

Hatalmi harcok

A szokás hatalma az én életemben is jelen van. Minden helyzetben próbálok alap rutinokat kialakítani, amik biztonságos talajt képeznek ahhoz, hogy elrugaszkodjak olyan dolgok felé, amik próbára teszik a kreativitásomat. Ilyenek a monoton helyzeteim is. Az alap rutinok kényelmesek, viszont ha csak ezek vannak az életemben, akkor én elunom magam.  Személyiségemből fakadóan erős az igazságérzetem, van igényem a gondolkodásra, érvelésre, változásra. Ha látok egy célt, amit fontosnak tartok, akkor döntést hozok, és kitartok mellette. Gyerekként és fiatal felnőttként nehéz volt megbirkóznom ezzel a tulajdonságommal, mert rendszerint szembe ment a mainstreammel és gyakran konfliktust okozott. A nagymamám mindig azzal biztatott, hogy „Kicsikém. Te nem az a típus vagy, akit csak úgy félre lehet söpörni az útból. Legyél hálás ezért, és tanuld meg jóra használni.” Amúgy próbálta sugallni, hogy menjek jogi pályára, de ez sosem fordult meg a saját fejemben. Jól is van ez így.

Akárhogy is nézem, a világot azok vitték előrébb, akik közösségi vagy társadalmi érdekeket előtérbe helyezve használták az eszüket és szorgalmazták a változást. Az elme hatalma kétélű fegyver, de valójában azért kaptuk, hogy értelmes dolgokra használjuk. Jó lehetőség arra, hogy ne ösztön szinten éljünk, és egy mókuskerékből várjuk, hogy más megoldja helyettünk, amit működésképtelennek gondolunk. Illetve ha megoldja, és ezért a mi mókuskerekünk borul fel, akkor ne vegyük zokon.

Hálás vagyok, hogy minden időben kapcsolódhatok olyan családokkal, szervezetekkel, szakemberekkel, akik szintén megengedik maguknak a gondolkodás luxusát, és mernek nagyot ugrani egy szükséges változás felé.