Nemrég médiabotrány volt abból, hogy egy budapesti óvodában verbálisan bántalmaztak egy autizmusban érintett kisgyermeket a pedagógusok. Az édesanya titokban hangfelvételt készített az esetről, ennek következtében pattant ki az ügy. Az óvónőket azonnal elbocsájtották.

Figyeltem egy ideig, hogy a média mennyire bontja tovább a témát, rávilágít-e arra a borzasztó folyamatra, mely idáig vezethetett. Figyeltem, hogy lesz-e hasonló és valós hírverés abból, hogy mi a háttere annak, hogy egy kisgyermeknek a hazai oktatási rendszerben ezt el kellett szenvednie. Vagy, hogy egy szülő miért abban látta a végső megoldást, hogy áthágva a GDPR szabályokat, igazolja saját félelmét. Nem volt túl sok minden. A társadalom a médiával karöltve, feketén-fehéren a család mellé állt, és teljes mértékben egyetértett az akcióval, mely a jéghegy csúcsán, egy elkeseredett szülő részéről érthető lépés volt.

Leszögezném…

…ha egy pedagógus ilyen mentális állapotba kerül, akkor véleményem szerint nincs helye gyerekek között! A legjobb, ami történt, hogy elbocsájtották őket. Ez a része a történetnek valóban fekete-fehér. A probléma gyökere persze nem lett megoldva, de a kisgyermek konkrétan ezektől a pedagógusoktól már nem szenvedhet el bántalmazást. Talán a pedagógusok is esélyt kaptak arra, hogy más munkakör után nézzenek, gyermekmentes övezetben. Ha nem ismerték fel a kiégést, akkor most kénytelenek lesznek szembenézni vele, mert a gödör alján a legkönnyebb ráébredni a valóságra. Kérdés, hogy mi lesz ezután? Össztársadalmi ítélkezés vagy mentálhigiénés megsegítés irányukban? Lehet tippelni.

A folyamat, azonban – amiről csak néhány érintett szakember vagy szervezet fejezte ki gondolatait a közösségi médiában – nem ilyen fekete-fehér, és sokkal több szót érdemel, mint a jéghegy csúcsa, a Mauglinak nevezett gyermek ügyének kapcsán.

Hosszú éveket dolgoztam állami rendszerben „mezei” pedagógusként, és néhány évet vezetőként is. Az oktatásszervezés (vagyis inkább nem-szervezés) bugyrait volt alkalmam minden nézőpontból megtapasztalni. Olyan ez a dolog, amiben mindenki szenved, és senki nem vállalja a saját felelősségét, egyben felülről/alulról/máshonnan várja a megoldást, ami sosem fog bekövetkezni, mert épp csak a belátás és az együttműködés hiányzik.

Szenvednek…

…akik legfölül vannak, mert eladták a lelküket. Mert ha az ember lelke nincs a helyén, akkor szenvedni fog még akkor is, ha cserébe esetleg van pénze. Olyan ez, mint a zsákutca, amibe könnyű behajtani, de nehéz kitolatni.

Szenvednek a fenntartásért felelős szervek, mert szürreális szabályok hálójában vergődnek, mellőzve a józan gondolkodást és hozzáértést. Ők az eszüket adták el. Olyanok, mint gyermekkoromban, a kedvenc kirakóm egyik darabkája, aminek mindkét illesztési pontja letört már. Megvolt a helye, de sehova sem tudott kapcsolódni. Része volt a nagy képnek, de nem tette szebbé.

Szenvednek a pedagógusok, mert zömüknek nap, mint nap olyan dolgokkal kell megküzdeni a szakmai munkája során, melyben nem érzik magukat feltétlenül kompetensnek, mégis elvárják, hogy megfelelő segítség nélkül, tökéletesen, zokszó nélkül csinálják. Szakmai önbecsülésüket pedig feláldozzák a félelem, a fásultság, vagy épp a kényelem oltárán. Olyan, mintha az egészségügyben a szemészeti rendelésre egyszer csak betoppannának a fül-orr-gégészeti esetek, és elvárás lenne maximális odaadással és legnagyobb hozzáértéssel kezelni őket. Hisz a szemészek is orvosok, akik ugyanúgy egy emberi fejen található szervvel foglalkoznak. Darab, darab. Nézzen utána a neten, szakítson rá időt a szabadidejében, és képezze magát. Hippokratészi eskü. Nem? Hát nem.

Szenvednek a szülők is, mert sokszor nem jobb otthon sem. Mert Szemükfénye mégsem olyan tökéletes, mint szeretnék. De az oktatási helyzet, a társadalomszemlélet, és a bizalom hiánya nem teszi lehetővé, hogy bevallják, nekik is nehéz. Mert, hogy nézne ki, ha egy szülő beismerné, hogy elég volt, és ő ezt az egészet a háta közepére sem akarja? Hogy segítségre van szüksége! Mit szólna a társadalom? Hisz magának szülte nem? Inkább lenyeli a békát, összeszorítja a fogát, és az évek óta összegyűlt tehetetlenséget egyszer kiborítja. Például a pedagógusokra.

A boldogtalanság köre bezárul…

…mert odafent, akik a lelküket eladták, már nem tudnak kihátrálni a zsákutcából. Akik a jóllétért felelnének, esztelenül szolgálják szürreális szabályaikat, ahelyett, hogy érdemben kapcsolódnának. Idelent a pedagógusok a darálóban már nem mondanak nemet a kollektív bántalmazásra. Beletörődnek, hogy úgysem lesz jobb. Elfogadják, hogy normális és mindennapos a tiszteletlen, púposkodó szülő, az extra adatszolgáltatás, a harapás, a karmolás, a fejrúgás agyrázkódással, vagy egy véres karmolás az arcon az esküvő előtt. De hát, aki pedagógus, annak ezt vállalni kell. Ez együtt jár a szakmával. Mondják odafent, bár nincs igazuk. Mégis sokan hisznek nekik.

Aztán egy reggel, egy elkeseredett szülő diktafonnal a táskájában küldi óvodában a gyermekét és másnapra lesz az országban két állás nélküli pedagógus. A megelégedettség azonban nem érkezik meg. A család elégtételt nyert ugyan, de megelégedést nem. Feláldozták magukat a média oltárán, de a tiszavirág életű botrány segítségével sem léphettek ki a boldogtalanság köréből. Ugyanis senkinek ne legyen illúziója afelől, hogy ez az egyetlen óvoda, ahol ilyen történhetett. Arról se legyenek illúziók, hogy csak sajátos nevelési igényű gyermekkel történhet meg.

Biztos más lenne…

…egy gyermek és pedagógus központú, szabad és intelligens gondolkodást támogató, szakmailag és emberileg is minőséget kívánó oktatási rendszerben dolgozni. Szoktam erről álmodozni.

De arról is sokat gondolkodom, hogy mi lenne, ha egy nap minden kiégett, fáradt és frusztrált pedagógust hirtelen menesztenének. Kiürülnének az óvodák? És az iskolák? Milyen játszmákba bonyolódna a fenntartó? Mit csinálnának a szülők? Vajon feltűnne valakinek, hogy baj van?

Valakinek biztos. Bár szerintem minden menne tovább ugyanúgy. Mert azokat odafönt, akik a lelküket már eladták, egyáltalán nem érdekli a gyermek, akit Mauglinak neveztek.

The show must go on!