Elég felkapott szlogen lett az utóbbi években, a „koszos gyerek, boldog gyerek” mondat, utalva a kisgyermekkori szenzoros játékok fontosságára, itt-ott erős érzelmeket korbácsolva a social média fogyasztó családok lelkében. Gyűlnek a pro- és kontra érvek, hogy mit és mennyit lehet megengedni a „koszból”, van-e értelme igazából a gyermeki fejlődés szempontjából, mert a tiszta gyerek se boldogtalan. Hisz változik a világ, változnak a gyerekek igényei. Azt mondják, hogy az alfa generáció már teljesen másra kell, hogy szocializálódjon, mint  a korábbi generációk. Mondjuk azt sem kéne elfelejteni, hogy az alfa generáció, a korábbi generációk döntései miatt van abban a helyzetben, amiben. De ez a téma, most nem releváns ebben a bejegyzésben.

Bezzeg az én időmben

A kora negyvenes és a késő harmincas korosztály – melynek én is tagja vagyok – bizsergető nosztalgiával emlékszik vissza a gyermekkora tökéletességére. Pláne, ha képeket is látunk a rakéta mászókáról, a beton csúszdáról, és a non-EU-konform macskakakás homokozóról. Ehh! Milyen jó volt susogós melegítőben, gombafrizurával csapatni a játszótéren, és hajtani a kontrafékes tacskó Csepel kerékpárt! Bezzeg mi. Mi gyerekek voltunk! Teljesen mindegy, hogy falusi utcán, vagy panelok árnyékában. Lehorzsolt térdekkel élveztük a szabadságot. Bezzeg a mostaniak! Ó, jaj!

Azt mondják, az emlékek megszépülnek. Lehet. Akkoriban több volt a „kulcsos” gyerek valóban. Viszont az, hogy valaki kulcsossá váljon, igényelt némi önállóságot. Burában az nem ment. De a korai nyugdíj korhatár miatt, több volt a nyugdíjas nagyszülő is, akikre számítani lehetett. És a Foodora meg a kütyük helyett, a nagymamák főztek, a nagypapák pedig játszottak az unokákkal.

Vidéken születtem ezért vidéki vagyok. Akkor is, ha a budapesti és a dublini tartózkodásomat összeadva már hosszabb ideje élek fővárosban, mint vidéken. Én is megkaptam, hogy bicskával eszem a vattacukrot, meg szédülök az aszfalton. De valahol mégis örülök neki, hogy volt lehetőségem meleg tyúkszarba lépni mezítláb, és valódi málnabokorról enni a málnát, egészen addig, amíg a málnával egy poloskát is sikerült bekapnom. Mindkettő sugárhajtással távozott, és én évekig nem ettem utána málnát. (Azóta újra eszek, de mindig megszagolom.) Tisztában vagyok azzal is, hogy a csirkének van tolla, és nem csak a mesekönyvben létezik a malac egészben.

Hova tűnik az élet valósága?

Nagyon szeretem két neves pszichológus, Vekerdy Tamás és Pálhegyi Ferenc személetét. A saját álláspontom a gyermekek lelki szükségeiről, és a gyermeknevelés fundamentumairól, az ő elméletikhez áll legközelebb. Főként Vekerdytől sokszor osztanak meg olyan cikkeket és riportokat, ahol kifejti a természetközeli játékok, és a szülővel való közösen megélt, örömteli játékhelyzetek fontosságát, mint a gyermeki testi és lelki fejlődés alapjait. Mert az élet valóságát, nem lehet virtuális térben megtanulni értelmezni. Azt csak játékon keresztül lehet.

Egy kisgyermek számára a szülei jelentik a biztonságot és az egész világot. A közös játékon keresztül nem csak azért tanul a gyermek, mert maguk a játékok motiválják, hanem azért is, mert a számára biztonságot adó családtag odaadó figyelemmel kíséri a felfedezését. A tanulás és a világ megismerése akkor lesz vonzó, ha a biztonságos kötődést jelentő alapok is jelen vannak. Bojti Andrea pszichológus, egy interjúban tett erős kijelentést arról, hogy „attól még, mert valaki igény szerint szoptat, meg hordoz, még lehet elhanyagoló szülő”. Vagyis a szülői figyelem és érzelmi jelenlét már születéstől kezdve szükséges ahhoz, hogy egy kisgyermek optimálisan fejlődjön érzelmileg, és kreatív motivációban egyaránt. Ennyi épp elég a boldogságához. Nem a „körítés” a lényeg.

Kell a „kosz”! Generációtól függetlenül…

Az emberi fejlődés és idegrendszeri érés rendszerint nem az aktuális társadalmi szokásokhoz, vagy trendekhez igazodik. Van egy meghatározott menetrendje és a működéséhez, fejlődéséhez egy ideális környezeti háttér szükségeltetik. A „régi szép időkben” talán azért volt könnyebb, mert a természethez közeli élet rengeteg olyan kézenfekvő szenzoros ingerrel szolgált a kisgyermekek felé, melyek az idegrendszer érését szolgálták. Ebbe a családtagoknak sem kellett különösebb energiát fektetni, mert az életmód kapcsán adottak voltak a lehetőségek.

A mai kor embereinek zöme, épített környezetben él, letisztult minimál stílusban, digitális kultúrával felövezve. Ha visszagondolok, csak a saját életemre, már ez alatt az idő alatt is hatalmas fordulatot vett a kényelemről alkotott elképzelésünk, és igényünk. Autóval közlekedünk, házhoz rendeljük a bevásárlást, azonnal elérünk minden információt az interneten. Hol van már a tacskó Csepel, a piacon lékelt dinnye, meg a körtárcsás telefon? Látszólag időt spórolunk, de valahogy még sincs időnk.

Márpedig az idegrendszer optimális fejlődéséhez idő és fizikai megtapasztalás kell. A természetben megtalálható érzékelést és észlelést, gondolkodást fejlesztő és támogató szenzoros ingereket a jelenlegi életmóddal kizártuk az életünkből. Ezért is nehéz ma szülőnek lenni. Mert amit kizárunk, azt valahogy vissza kell hozni. Amibe régen beleszülettek a gyerekek, és természetesen ott voltak körülöttük, azokat most tudatos nevelés útján kell megmutatni nekik. Ehhez pedig tervezés és idő kell. Amiből a mai kor emberének kevés van. Hogy mire megy az időnk, azzal mindenkinek saját magának kell elszámolni…

Keretezett koszolás

Tetszik, vagy nem, egy kisgyermeknek kell a sarazás, a homokozás, kell a száraz falevélmorzsolás, a kavicsok rakosgatása, a terményekben turkálás, a fűben hempergés, és a pancsolás. Kell, hogy ők is túrják és gyúrják a sütemény tésztáját, segítsenek virágot ültetni, vagy a házi kedvencekről gondoskodni. Ezzel koszt csinálnak. Nem fogják elsőre tökéletesen kivitelezni a tevékenységeket, sőt kezdetben rendet sem tudnak tartani maguk körül. Viszont megtanulnak a saját testükre fókuszálni, elmélyült figyelemmel tevékenykedni, és az őket ért benyomások között rendszert teremteni.

A következetes keretek felállításával, kereshetünk egy arany középutat, melyben a kisgyermek szabadon felfedezhet, a „kosz” mégsem borítja el a családi életteret. Például, csak az asztalon gyurmázhat a szőnyegen nem, vagy csak a lavórban pancsolhat, a földre nem öntheti ki, vagy csak a nagy papírdobozon belül szórja a rizst, a padlóra nem. Az étkezésnél egy kisebb mennyiséget engedünk maszatolni, kóstolni, de utána az egész adag felkínálásakor már nem játszunk az étellel. Ahhoz, hogy a kereteket megtanulja, szükséges a támogató szülői jelenlét, és érzelmi összehangolódás a közös játékban. Ha csak úgy ott van hagyva, akkor rendetlenséget fog csinálni. Nem azért mert engedetlen, hanem mert gyermek, és figyelemre van szüksége. Eleinte sokra, később kevesebbre.

A közös játék és maszatolós tevékenységek után, pedig legyen közös az elpakolás is! Kimerítő és frusztráló kiszolgálni, majd folyton takarítani egy kisgyerek után. Nem csoda, ha elmegy a kedv a szenzoros élményeket nyújtó játékoktól, hisz egyszerűbb egy zenélős játékot visszarakni a polcra, vagy kikapcsolni a tabeletet.  Ez nem elvárható egy szülőtől sem.

Az viszont igen, hogy kisgyermekkortól felelősségre tanítsa, szintén a közös tevékenységek és apróbb megbízások útján. Például hozzon egy rongyot az asztaltörléshez, szedegesse össze a dobozba az elgurult babokat, tegye vissza a tégelybe a gyurmát, dobja a kukába a koszos szalvétát. Az életkor előre haladtával a feladatok száma és nehézsége is növekedhet. Az önállóság és a felelősségvállalás tanulása, még senkinek nem okozott akadályt a felnövekedés és a felnőtté válás során. A kreatív és talpraesett életek így kezdődnek.

Kitérek az eltérőre

Gyógypedagógusként ki kell térnem a sajátos nevelési igényű, eltérő fejlődésmenetű gyerekek szenzoros fejlődésének támogatására. Sokat gondolkozom, hogy miért van annyi éretlen idegrendszerrel élő kisgyermek a világon? Nagyszerű, hogy képesek vagyunk felismerni, és diagnosztizálni a problémákat, aztán különböző terápiákkal orvosolni. A háttérben húzódó okok kiderítése azonban jelentős mértékben megdolgoztatja a kutatókat is. Én nem kutatok (még) a témában. Viszont egyre-másra visszatérő elméletem, hogy nem feltétlenül a gyerekek idegrendszere az éretlen, hanem a világ túl gyors és túlzottan vizualitás központú a normál idegrendszer fejlődésének tempójához, és befogadó képességéhez képest. Itt persze nem azokra az esetekre gondolok, ahol konkrét agyi trauma történt, vagy van egy sérült genetikai háttér, esetleg progrediáló betegség.

Ezeknél a gyerekeknél kiemelten fontos, hogy tudatosan legyenek számukra felkínálva olyan játéklehetőségek, ahol elmerülhetnek a környezet megismerésében, vagy egyszerűen fogalmazva legyen elegendő idejük és lehetőségük, hogy babráljanak, turkáljanak, és így stimulálják az agyukat, serkentve az érésre. Hisz nehezített pályán mozognak.

Online egyetértés, offline megvalósítás

A mai kor embere, az információk zömét digitális úton szerzi. Befogadhatatlan mennyiségű adathalmazból kell kiszűrnie a saját belátása szerinti hasznos tényeket. Ez rengeteg időt emészt fel, még akkor is, ha jószándékból, tudásvágyból teszi. Temérdek tematikus csoport foglalkozik különböző témákkal, melynek végig olvasására nem elég egy élet. Rengeteg cikk, bejegyzés, és videó születik a szenzoros játékok alkalmazásáról is, amit ha egy lelkes édesanya vagy édesapa elkezd végignézni, lemegy a nap, mielőtt megvalósítaná. Így marad a bólogatás, hogy „hűű de szuper ötletek”! A kisgyermek meg csak annyit észlel az egészből, hogy anya és apa telefonozik…

Arra kérlek hát, ha elolvastad ezt a cikket, akkor tedd félre a telefont, szórj két kiló rizst egy nagy tálba, add oda a gyermekednek, és bányásszatok együtt rejtett kincsek után a rizs mélyén. Ha kiszóródik, ne aggódj! A játék végén söpörjétek fel együtt. Boldoggá fogod tenni!

Mert a koszos gyerek, boldog gyerek!