A szeptember és egy kicsit az október eleje is, a korai intervencióban dolgozó terapeutáknál csendesebb időszak. Az órarend még kissé foghíjas. Az “elballagott” gyerekek helyei még nem töltődtek fel, és a terápiás folyamatban lévő kis kliensek többsége is ebben az időszakban barátkozik a bölcsivel, ovival.
A beszoktatások idején mi terapeuták bőszen tervezünk, eszközparkot fejlesztünk, szakirodalmat olvasunk, konzultálgatunk, és felszívjuk magunkat az elkövetkezendő időszakra. Mert október közepe tájékán jellemzően elkezd többet csörögni a telefonunk…
“A bölcsiben/oviban jelezték…”
“Amióta elkezdett közösségbe járni, észrevettem, hogy…”
“Már régóta vannak gondjaink, de azt hittük eddigre kinövi…”
“Nekünk eddig ez nem jelentett ekkora nehézséget, de a bölcsiben/oviban nem tolerálják…”
“Nem tudjuk merre induljunk tovább…”
Ismerős mondatok a telefonbeszélgetések elején. Az igazság pedig az, hogy az esetek egy részében valóban el kell indulni komolyabb vizsgálat és differenciál diagnosztika felé. Ugyanis a közösségi helyzetek és a többletterhelés, sokszor hoznak felszínre, vagy tesznek egyértelműbbé olyan tüneteket, melyek korábban kevéssé bírtak jelentőséggel, vagy életminőség rontó hatással.
Menni vagy nem menni? Ez itt a kérdés…
Egy felelős szakember szemszögéből egyértelműen menni. A megtorpanást viszont nagyon sok esetben akkor látom a családoknál, ha a helyzet (még) nem olyan súlyos, vagy úgy tűnik, egy “szürke zónás üzemmódban” elúszkálhatnak még egy ideig a mindennapokban.
A beszélgetések során pedig nagyon sokszor fény derül arra, hogy bár a diagnózis lehetősége is szorongással tölti el őket, de az SNI státusz felvétele még sötétebbre festi a jövőképüket. Ezért vagy halogatják a vizsgálatot, vagy ha születik diagnózis, akkor is inkább élnek a magánszektor adta megsegítési lehetőségekkel, nem egyszer súlyos anyagi terhet vállalva. Csak az SNI státuszt ne kelljen felvenni.
Pedig az SNI státusz segítségnyújtásra hívatott…
Azok a kisgyermekek, akik valamilyen okból sajátos nevelési igényű státuszba sorolódnak, szakértői bizottsági vélemény alapján, jogosultak a különleges bánásmódra. Jogosultak arra, hogy ingyenes, állami keretek között kapjanak a fejlődésükhöz és az életminőségük javításához szükséges szakszerű támogatást. Sem szüleik, sem ők nem tehetnek arról, hogy másképp fejlődnek, és emiatt mások a szükségleteik. Az egyenlő bánásmód elve kapcsán, egy plusz motort kaphatnak a nehezített pályán való előrehaladáshoz.
Például több mozgásfejlesztést, több gyógypedagógiai megsegítést, kisebb létszámú közösséget, támogató eszközöket, több figyelmet, asszisztensi jelenlétet, később az iskolában könnyítéseket a tananyag és a számonkérések kapcsán. Valóban ingyen, az állam által biztosítva…
Leírva egy Kánaán. Mely család ne kapkodna két kézzel a lehetőségért? Például azok, akik látják a sorstársak életeiben, hogy a papíron szereplő ellátások töredéke, ha megvalósul. Az is sokszor csak tessék-lássék, gyakran inkompetens ellátók által. Igen. Direkt nem a “szakember” szót használtam, mert az feltételezné, hogy hozzáértő személyről van szó.
Hogy lett a különleges bánásmód fogalmának pejoratív felhangja?
Úgy, hogy mind az érintett populációt, mind a többségi társadalmat olyan intézkedésekkel és szabályokkal vegzálják, melyek alkalmatlanok arra, hogy a két csoportot egymáshoz közelebb hozzák. A megoldáshoz pedig többek között pénz kell és szakértelem. Majd következetes szabályok, és azok betartatása, mindkét fél figyelembevételével.
Amíg ezek nincsenek, addig a különleges bánásmód fogalma kapcsán, nem az érdekes, izgalmas, és lehetőségekkel teli életútra fog a társadalom asszociálni.
Hogy lett mára az SNI státusz inkább a megbélyegzés egyik formája?
Úgy, hogy szépen lassan az egyenlő bánásmód fogalmával együtt kukába landoltak a korszerű szakmai ajánlások és a finanszírozás szükségessége is. Magyarán az állami feladatvállalás és az össztársadalmi felelősség nagyjából nem létezik. Azt ugye nem kell mondanom, hogy az egyenlő bánásmód nem tesz különbséget a diagnózissal rendelkező, és a neurotipikus “átlag” gyerekek között. Egy rózsaszín vattacukorba csomagolt világban ugyanis mindkét oldal érdekei egyformán fontosak.
Ma Magyarországon az SNI státusz, mint lehetőség, nem olyan, mint a kocka Lada, hogy ha az egyik ajtó becsukódik, akkor egy másik kinyílik. Sokkal inkább olyan, mint egy korszerű elektromos autó, lemerült akksival. Szép, szép, de használhatatlan. Ennek fényében pedig érthető, hogy egy család miért nem akarja elfogadni azt az utat, ami valójában csak korlátokhoz, és elutasításhoz vezet.
Azt pedig mind tudjuk, hogy SNI státusz ide vagy oda, a köznevelésben keletkezett gordiuszi csomókat, nem fogja megoldani. Mert a megoldáshoz többek között pénz kell, és szakértelem. Meg társadalmi felelősségvállalás.
0 hozzászólás