Viszonylag régóta kísérem figyelemmel azokat a társadalmi szerveződéseket és megmozdulásokat, melyek a szülészeti abúzus ellen, és a háborítatlan születés mellett kampányolnak.

Az emberi élet kezdetére és alakulására nem csak a magzati létben megélt történések vannak hatással, hanem maga a születés folyamata és körülményei is. Lehet egy terhesség bármilyen békés és zavartalan, ha születés mind az anya, mind a baba számára traumatikus élménnyel zárul.

Korai intervenciós szakemberként nem csak az a dolgom, hogy azzal foglalkozzak, ami épp a szemem előtt van, hanem az egész családot a maga teljességében kell szemlélnem. A valóság pedig az, hogy a kötődési zavarok, és a kisbaba alkalmazkodási nehézségeinek hátterében sokszor áll valamilyen feldolgozatlan, és megmásíthatatlan rossz történés, mely a vajúdás során, vagy a születés pillanataiban érte őt. Ennek lehetnek testi, fizikális vonatkozásai, amikor valóban történik sérülés, de szép számban találkozok olyan esetekkel, amikor a lelki vonatkozások miatt alakulnak ki úgynevezett regulációs zavarok a babánál. A regulációs zavart legegyszerűbben újszülött-, vagy csecsemőkori viselkedésszabályozási nehézségként lehet értelmezni, mely komoly hatással van a családi kötődésre és a baba fejlődésére is. Ugyanis melyik édesanya vagy édesapa számára jelent örömet, ha a babája sírós, nyughatatlan, alvási és táplálási nehézségei vannak, a fogzás minden pillanatát szenvedésnek éli meg, és a későbbiekben is komoly kihívást jelent a szeparációs szorongás, vagy a dackorszak kezelése?

Gyógypedagógusként komoly feladat úgy kísérni egy családot, hogy a fejlődési lépcsők megfigyelése mellett felismerjem, hogy mikor van szükség úgynevezett integrált szülő-csecsemő konzulens bevonására, aki kifejezetten a regulációs zavarok esetén tud segíteni.

De mégis mi köze a szülészeti abúzusnak, és a születési traumáknak a kötődési zavarokhoz és a korai fejlesztéshez?

Ez az írás nem arról szól, hogy kerek-perec állást foglaljak abban, hogy a császármetszés rossz, és a természetes szülés jó. Mert ez a téma nem fekete vagy fehér. Abban egyetértek a társadalmi lobbival, hogy érdemes lenne a császármetszést valóban csak életmentő műtétként igénybe venni, és a természetes születés lehetőségét támogatni, elsősorban azzal, hogy kellő időt adnak a folyamatnak, és lehetőséget biztosítanak a várandós szülőpár megfelelő edukálására. A szülésfelkészítő tréningek pont arról szólnak, hogy eloszlassák a félelmeket és megerősítsék a leendő szülőpárt abban, hogy képesek világra hozni és gondoskodni egy újszülöttről. A női test arra lett teremtve, hogy a legnagyobb harmóniában támogassa a benne növekvő életet, és kellő ereje is legyen annak világrahozatalához.

A probléma sokkal inkább az idővel a háborítatlansággal és a verbális, olykor fizikai abúzussal van. A várandósság egy másállapot, melynek megszűnésével megint jön egy „más állapot”. A kettő közti átmenet segítése nagyon nem mindegy milyen körülmények között zajlik. Amikor szükségtelen és/vagy fájdalmas beavatkozásokkal, medikális úton világra sürgetnek egy kisbabát, majd az aranyórából jó esetben is csak arany percek lesznek, majd pár megalázó mondattal megfűszerezik a szülés „teljesítményét”, vagy az anya, szülés közben tanúsított „viselkedését”, akkor semmiképp sem támogatják a zökkenőmentes életkezdetet.

A kötődés ugyanis elsősorban biológiai és csak másodsorban lelki folyamat. A női agynak el kell kezdenie olyan hormonokat termelni, melyek megalapozzák a ragaszkodás és a gondoskodás ösztönét, és az ehhez kapcsolódó viselkedést beindítják. Nincs olyan, hogy valaki anyának születik. Inkább anyává válik, melynek első lépése a várandósság és a szülés. A mai világ szemszögéből ez lassú folyamat, a valóságban a megszületést követő első háborítatlan órában zajlik le a legfontosabb része.

Abban az esetben, ha koraszülésről, vagy sérült kisbabáról van szó, még nagyobb jelentősége van a kötődés támogatásának, hisz a gyermekről való gondoskodás várhatóan nagyobb és hosszabb ideig tartó terhet róhat a családra.

Tehát igenis nagy szerepe van a szülőszobán történteknek abban, hogy egy édesanya vagy szülőpár képes lesz-e megfelelően kötődni a babájához, vagy az átélt traumák következményei előbb-utóbb a korai intervenció ellátórendszerébe sodorják őket.

Nem az én dolgom ötleteket adni, hogyan lehetne ezt a problémát megelőzni. Mert elsősorban az egészségügyi rendszer szervezéséért felelős szakemberek döntésein múlik, hogy milyen morális és gyakorlati protokollok kerülnek bevezetésre azokban az intézményekben, ahol a dolgozók felelősséget vállalnak egy emberi élet világrahozataláért. Én csak támogatni tudom a társadalmi lobbit, és segítséget nyújtok azoknak a családoknak, ahol felmerül a szükség a korai támogatásra.