A majom, aki nem mert fára mászni

Szerző: | jan 3, 2024 | Mesélő | 0 hozzászólás

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis csak igaz volt…

Meseország határában, Kerek Erdő szomszédjában, annak is az egyik sarkában, volt egy takaros kis tanya. Iciri-piciri házikóval, dimbes-dombos legelővel és ágas-bogas kiskerttel. A kertben százával nőttek a hétszínvirágok, és mind a hét szirmuk tündökölve pompázott. Mellettük sorakoztak szépen sorban az égig érő paszulyok. Felhős időben igen nagy volt a jövés-menés a föld és az ég között. Ám tiszta, napos időben csak a méhek zümmögték körül őket, vagy a kismajmok gyakorolták rajtuk a fára mászást a mamájuk és a papájuk felügyelete mellett. Az égig persze egyikük sem merészkedett.

Az iciri-piciri házikóban élt éldegélt Bigyó. Bundás volt, mint egy hernyó, szemei a csigáéra hasonlítottak, és apró lábakon közlekedett, mint egy kisegér. Fura egy szerzet volt, de hát Meseországban megesik az ilyen. Bigyó mindenesetre roppan boldogan tengette mindennapjait. Délelőttönként a dimbes-dombos legelőkön terelgette nyáját és fújta furulyáját, délután pedig az ágas-bogas kiskertben egyengette az ágyásokat a Kurtafarkú Malac után.

Így történt, hogy egy nap, a paszulyok locsolásakor hangos szipogásra lett figyelmes. Az egyik paszuly tövében aprócska majom üldögélt, fejét a felhúzott térdeire hajtva sírdogált. Karjai olyan hosszúak voltak, hogy kétszer is körbe ölelte a térdét velük. Bigyó megszánta, és a locsolókannát félre rakva, kedvesen odakuporodott mellé a földre.

- Ki vagy te, és miért sírsz?
- Monki vagyok. – felelte – a családom a Kerek Erdő közepébe utazott, de engem nem tudtak magukkal vinni, mert nem tudok fára mászni. Oda pedig csak a lombkoronákon át vezet az út.
- Borzasztóan sajnálom! – fakadt ki az együttérzés Bigyóból.
- Ó ne sajnáld! Az én hibám. Nem gyakoroltam eleget a paszulyokon. Vagyis… őszintén megvallva… rettenetesen félek fára mászni! – tekintett Monki borzongva a háta mögötti paszuly teteje felé.
- Én azt hittem eddig, hogy minden majom szeret fára mászni! – vallotta be Bigyó csodálkozva.
- Ó ez tévhit! Tudod, nem minden majom egyforma. A legtöbben tényleg szeretnek fára mászni, hisz ezért van hosszú karunk. De vannak néhányan, akik nem. Volt egy távoli nagynéném, aki rájött, hogy a hosszú karjaival kiválóan tud úszni, így az Óperenciás-tenger felé vette az irányt. Nagy felfedező lett. Egy másik távoli nagybátyám pedig hihetetlenül erős volt. Hosszú karjaival hatalmas köveket emelgetett, így Egyiptomba ment piramisokat építeni.
- Te nem tudnád ezt megpróbálni?  - csillant fel Bigyó csigaszeme.
- Á dehogy! Sajnos a víztől is félek, és erős sem vagyok. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni ezután… - tört ki újra könnyekbe Monki.
- Na, jó! Tudod mit? Gyere be a házba, főzök neked egy finom teát! Hétszínvirág szirmokból készítem és a zümmögő méhek mézével édesítem. Meglásd, megnyugszol tőle! Aztán, majd kitalálunk valamit!

Bent a házban, Bigyó elindult, hogy keressen egy kisszéket, amire felállhat. Szüksége volt rá, hogy elérje a bögréket a konyhaszekrény felső polcán, hisz rendkívül aprócska termete volt. Terve azonban kudarcba fulladt, mivel Csizmás Kandúr nevű macskája épp azon pihent. És hát mindenki tisztában van vele, hogy egy valamire való macska álmát nem illendő megzavarni, pláne Meseországban.

Monki egy pillanatra abbahagyta a szipogást, és vendéglátója segítségére sietett. Hosszú karjával könnyedén leemelte a bögrét a legfelső polcról, Bigyó pedig hálája jeléül dupla adag mézzel édesítette a teáját.

Így üldögéltek a konyhában, amikor Bigyónak támadt egy ötlete:

- Te Monki! Miért nem mész el az Egyfejű Tündérhez? Ott lakik a Kerek Erdő másik szélén, a Rácpácegresi út elágazásától huszonkilenc lapos kőhajításnyira. Ha valaki tud neked tanácsot adni, az minden bizonnyal ő lesz.
- Egyfejű Tündér? Sosem hallottam róla. Miben tudna ő segíteni? Tán ő is majom?
- Nem, ő valódi Tündér. Régen hét feje volt, de valami bolond levágott belőle hatot, mire rájött, hogy a Tündér nem bántja, hanem szereti. Nagyon bölcs Tündér. Megmondja majd neked, hogy mire használd a karjaidat, ha már rettegsz a fára mászástól.

Több sem kellett Monkinak. Elkortyolta a teát, illedelmesen megköszönte és elindult a kertkapu felé.

- Remélem, hamarosan újra találkozunk! – búcsúzott tőle Bigyó
- Mindenképpen visszatérek. Elvégre a családom is a paszulyok tövében fog keresni, ha megérkeznek a Kerek Erdő közepéből. – nyugtatta Monki, Bigyó pedig addig integetett utána, amíg apró alakját el nem nyelte a látóhatár.

Monki útja a Kerek Erdő másik széle felé, először a dimbes-dombos legelőkön át vezetett. Majd megmászta az Üveghegyet, ami mögött a Kurtafarkú Malac az úr, amikor épp nem Bigyó ágas-bogas kiskertjében túr.

Ment mendegélt, hosszú karjait már csak vonszolta maga után a fáradtságtól. Napnyugtakor végre megpillantotta a Rácpácegresi útelágazást.

- Muszáj megpihennem. Nincs erőm a huszonkilenc lapos követ elhajítani a Tündér otthonáig. – mormogta, csak úgy saját magának.

A Rácpácegresi útelágazás mellett volt egy kis tisztás. A tisztás határában pedig egy igen mély vizű patak. Valahonnan a Kerek Erdő mélyéből fakadt és egészen az Egyfejű Tündér váráig csordogált. Innen már egyszerű volt odatalálni, annál nehezebb a huszonkilenc lapos követ összegyűjteni.

Monki is épp azon tanakodott magában pihenés közben, hogy mitévő legyen. Az út csak poros volt, nem köves. A tisztást átkutatni borzasztó sok idő. Az erdőben bizonyára vannak kövek, de igen félelmetes, sűrű sötétség van odabent. Nem tanácsos egy kismajomnak egyedül kószálni, pláne ha nem tud fára mászni…

Már-már kezdett elcsüggedni, amikor a patak fenekén megpillantotta mind a huszonkilenc követ, amire szüksége volt! Igen ám, csakhogy Monki félt a víztől, ezért persze úszni sem tudott. Ugyanebben a percben azonban eszébe jutott, hogy nem is kell belemennie a vízbe! Hisz a hosszú karjaival a partról is kényelmesen eléri a köveket a patak fenekén! Ej, megörült nagyon és azon nyomban elkezdte összegyűjteni a huszonkilenc leglaposabb követ. Pillanatok alatt kész volt vele!

- Milyen fantasztikus, hogy a karommal elérem azokat a dolgokat, amik másoknak túl magasan, vagy túl mélyen vannak!  – örvendezett Monki

Nem is vesztegette az időt, hanem elhajította a huszonkilenc lapos követ, és mire besötétedett, az Egyfejű Tündér otthonánál találta magát. Igazán ámulatba ejtően csodálatos hely volt! Soha ilyen mesés dolgot nem látott még! A vár hajnali ködfalból készült, felette ragyogtak a csillagok, és belépve a termek tele voltak vendégekkel. Szólt a zene, csilingelt a kacagás. Monki illedelmesen fejet hajtott a Békakirály előtt, majd megpillantotta a terem végében az Egyfejű Tündért. Nem trónszéken ült, hanem egy kényelmes babzsákfotelben.

Az az igazság, hogy Meseországban a kényelmetlen trónszékek már rég kimentek a divatból. Helyette babzsákfotelekben, légies függőhintákban, felhőpamacsokon és forgószékeken ülnek a jóságos uralkodók.

A Tündér kedvesen rámosolygott Monkira:

- Mi járatban vagy Monki? 

Monki roppant zavarban volt, hosszú karjait esetlenül lógatta maga mellett, és az orra alatt motyogva válaszolt:

- Hát, nagyon szégyenlem, de rettenetesen félek fára mászni! Ezért más vagyok, mint a többi majom. Nem tudom, mit csináljak. Mire használjam hát a hosszú karjaimat? Azt hallottam, te tudsz nekem segíteni!

A Tündér felkelt a babzsákról. Monki ekkor döbbent rá, hogy ilyen szépséget még sosem látott! Ruháját hajnali harmatcseppekből szőtték, emiatt úgy ragyogott a csillagok fényében, mintha gyémántok borítanák. Tornacipője nárciszok szirmából készült, földig érő hajába ezernyi kék nefelejcset fontak, és mindkét vállán három-három vörös pipacs emlékeztette Meseország népét, hogy valaha ő volt a Hétfejű Tündér

Kecsesen letérdelt Monki elé, és szelíden ezt mondta:

- Nem nagy baj, ha nem mersz fára mászni. Megteszi ezt rajtad kívül sok más majom szerte Meseországban, és az Óperenciás-tengeren túl. Biztos vagyok benne, hogy a szíved mélyén már te is tudod, hogy mire használd a karjaidat a fára mászáson kívül! Másnak lenni bátorság! Ezt ne feledd soha!
- Hát! Végül is hasznosan tudok segíteni olyanoknak, akik nem érnek el dolgokat, mert túl kicsik, vagy rövid a lábuk, vagy épp laposak. Azt hiszem, ez örömmel töltene el. Talán egyszer olyan híres is lehetnék, mint a távoli nagynéném, és nagybátyám! – gondolkodott hangosan a kismajom

A Tündér jóságosan megsimogatta a feje búbját. Kezének gyöngyvirág illata volt.

- Látod? Nem kell ehhez az én bölcsességem! Ám valamit azért mégis tudok neked adni! Megtanítalak ölelni! Ígérd meg, ha a családod visszatér a Kerek Erdő közepéből, őket is megöleled majd!

Monki átkarolta karjával a Tündér nyakát és szorosan köré fonta. A Tündér felemelte a földről és hosszú percekig tartotta a karjaiban. Monki megnyugodott, és megtelt bátorsággal! Ő a világon az egyetlen kismajom, aki megölelhette az Egyfejű Tündért. Emiatt igazán különlegesnek és boldognak érezte magát.

Harmadnapra ért vissza az iciri-piciri házikóhoz. Bigyó nagy lelkesedéssel hallgatta kalandjait, majd együtt szedtek paszulyt az ágas-bogas kiskertben. Monki segítségével roppant sok termést sikerült begyűjteni, és még létra sem kellett hozzá!

Egyik délután, hangoskodva, ugrándozva és bukfencezve megérkezett Monki családja. Hej, de nagy volt az öröm és a boldogság! Monki nem feledte a Tündérnek tett ígéretét, és sorra végig ölelte őket. Amikor a Nagypapájához ért, az öreg majom felkapta és felszaladt vele a paszuly tetejére. Monki szorosan ölelte, kapaszkodott a bundájába, és egyáltalán nem félt!

- Nézzétek! – kiáltotta, amikor újra leérkeztek a földre – Nem baj, ha nem vagyok olyan, mint ti! De így is veletek tudok tartani, akárhova mentek!

Örömteli kacagásuk messzire elhallatszott. Talán még a Süket Fülesbagoly és az Egyfejű Tündér is meghallották!

Aki nem hiszi, járjon utána!

(Szerző: Karner Judit)

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rólam

Volt nekem egy bölcs nagymamám, aki az élete első negyven évében a történelem viharaival küzdött, a második negyven évében pedig visszatérő daganatos betegségekkel. Sokat tudott a küzdelemről, és a jellemformálódásról. Sokszor mondta nekem, amikor elcsüggedtem: „Kicsikém. Csak tanulj és dolgozz mindig szorgalmasan. Mert amit már megtanultál, azt senki el nem veheti tőled, a munkádnak pedig meglásd, meglesz a gyümölcse.”

Igyekeztem, és a mai napig igyekszem megtartani, amit mondott. Tanulok, dolgozom. Elcsüggedek, megerősödöm.

Arra a kérdésre, hogy miért lettem gyógypedagógus, nem mondhatom, hogy mindig is tudtam, hogy erre születtem. Inkább egy szilárd meggyőződésből fakadt, ami a mai napig a pályához kapcsol.

Mert ez egy olyan szakma, ami másokat érint, engem pedig megérint. És ami megérint arról beszélni és írni kell! Nyíltan, szeretettel, tabuk nélkül…

Mert ha hiszed, ha nem, az életet és a világot igazán érdekes gyógypedagógus fejjel szemlélni!
Engedd hát, hogy megosszam Veled is ebben a blogban!