Egy évvel ezelőtt, egy kora nyári hajnalon, felszállt a pára Dublin utcáiról, az én repülőgépem, pedig az Ír-szigetről. Hosszú évek óta vágytam arra, hogy megpróbáljam, milyen nyugaton, más kultúrában élni és dolgozni. Arra nem számítottam, hogy a dolgok nem a terv szerint alakulnak, főként, hogy egy nem várt családi történés következményei miatt vagy folyton repkednem kellett volna, vagy egy tartósabb időszakra hazajönni. Aztán a végleges hazaköltözés lett az eredmény. 

Ültem a repülőn, néztem a napfelkeltét a felhők felett, gondolkodtam a dolgok természetéről, és arról, mennyire nem vágyom vissza abba az életbe, amit anno magam mögött hagytam. Amire vágytam mindössze a szeretteim, és az az 57 négyzetméternyi privát szféra, amit távollétemben is otthonomnak tekintettem. Ezen felül fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel úgy, hogy a pedagógus pályának még csak közelébe se kelljen mennem. 

Eszembe jutott a Nagymamám, aki, ha élt volna, biztosan mondott volna valami bölcset, vagy megnyugtatót. Minden bizonnyal úgy kezdte volna, hogy “Kicsikém”. Mindig így kezdte, ha valami fontos véleményt akart megfogalmazni irányomba.  

“Kicsikém”.  – mondta akkor is, amikor 2017 nyarán, a halála előtt egy évvel, épp egy gödörben vergődtem a szakmai életem útján.  – “Te nem az a típus vagy, akit csak úgy félre lehet állítani. Az, hogy valaki nem látott benned értéket, az az ő baja. Te csak folytasd az utadat!” 

Sajnos a folytatásnak csak az elejét láthatta. Kilépett a világomból, ahogy másfél évtizeddel korábban a Nagypapám is. Az életük ajándékait azonban hátra hagyták, hogy alkalmas időben felismerhessem az értéküket. Mert ők bizony nem maguknak gyűjtöttek. 

A megbecsülés ajándéka

Vannak az életünkben emberek, akik kapcsán úgy érezzük, nincs az az idő, ami elég lenne a társaságukban. Nekem ilyen volt a Nagypapám. Sok emléket őrizhetek róla, és a jellemében volt két dolog, amire vágyom, hogy bennem is kibontakozzon. A családunkban ő volt a békesség szigete, és ő volt az, aki képes volt megelégedést találni minden körülmények között. Becsülte a Nagymamámat, az életét, a lehetőségeit, a természetet. Nem volt híján a hibáknak, de valahogy mégis törekedett arra, hogy ne a lyukat nézze a sajtban. Építészként dolgozott, tehetséges volt, de ennek ellenére megmaradt abban a határ menti kisvárosi közegben, ahol az egész életét élte.

A mi családunkat sem kerülték el a mentális betegségek, és a Nagymamám visszatérő depressziós epizódjait is elhordozta szeretetben. Nem választott másik feleséget, akivel nagy, boldog, problémáktól mentes családot alapíthat. Megbecsülte a nagymamámat, és a tőle született egyetlen gyermekét.

Kislány koromtól keresztül-kasul bejárta velem a Villányi-hegységet és a Mecseket, tanítva a természet szeretetére, óvására, szépségére. Örömét lelte a kertjében és a szőlőtermesztésben. Sosem hallottam Tőle olyat, hogy többet, vagy mást akart volna. Boldog volt azzal, amilye volt. 

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy szeretnék-e újra gyerek lenni, akkor azt mondom nem. Az az igazság, hogy jobban szeretek felnőtt lenni, és az évek előrehaladtával törekedni a megelégedettségre, és a meglévő dolgaim megbecsülésére. Mert gyerekként csak éljük az életünket, felnőttként pedig van esélyünk megérteni az értékét is. 

A kitartás ajándéka 

Vajon hányan vagyunk képesek valóban kitartani? Vajon hány ember van, aki tud kitartóan bízni, kitartóan várni, kitartóan kérni? Nekifeszülve újrakezdeni, ragaszkodni és hinni… 

Az én Nagymamám ilyen volt. Gyermekként megélt egy világháborút, családi nehézségeket, ott volt az ‘56-os forradalom alatt Pesten. Majd férjhez ment, és az első gyermeke születése után öt átsuhanó babának is az édesanyja lett. A hatodikat, pedig csak pár percig ölelhette. Küzdött a depresszióval, de nem rejtegette, segítséget kért, pedig akkoriban ez szégyennek számított. Vezetői beosztásban dolgozott, innen ment nyugdíjba. 38 éves korától, pedig különböző, visszatérő, rosszindulatú daganatokkal harcolt sikeresen. Az utolsónál, 80 évesen mondta, hogy már eleget élt, elégedett, és nem akar harcolni.  

Ha a kitartás fogalmához fényképet kéne társítani, az övét raknám mellé. Tudom, hogy örököltem tőle. Azt nem tudom mennyit, de ha csak a felét is, már harcos vagyok.

Ajándékok az életem színpadán

Aki ürített már lakást egy elhunyt szerette után, az pontosan tudja, milyen fárasztó fizikailag, és milyen kimerítő érzelmileg. Tavaly nyáron, Édesanyám halála után, mi is ezt tettük, napokon, heteken át. Nem csak az ő dolgai halmozódtak fel, hanem a nagyszüleim házából megőrzött emlékek és tárgyak is. Kiválogatni az értékeket, megválni az értéktelennek ítélt dolgoktól. Átnézni minden papírt, túladni a használható, de szükségtelen dolgokon. Helyet találni az adományoknak, elvitetni és eljuttatni a megfelelő helyekre…Végeláthatatlannak tűnt.

Volt egy délelőtt – már a nyár és a pakolás vége felé – amikor egyedül tevékenykedtem a lakásban. Megtaláltam a gyerekkori játékaim, amit a nagyszüleim házából kimentve anyukám őrizgetett tovább. Ekkor érzetem igazán, hogy az életem színpadáról eltűntek azok a szereplők, akik a felnövekedésem, és a gyermekkorom során végig mellettem voltak. Körülöttem csak a díszlet maradt, ami – ahogy talán egyszer Szabó Magdánál olvastam – szereplők nélkül szükségtelen.

Nem voltunk egy egyszerű család. Sok szempontból átlagosak, más szempontból inkább az átlagosnál terheltebbek. Viszont ott és akkor azt érzetem, hogy bármennyi jó, vagy rossz történt a múltban, az a méltó a Nagymamám, a Nagypapám, és Édesanyám emlékéhez, ha a tőlük kapott értékekből tovább viszek valamit. A színpadon ugyanis, csak az előző felvonásnak lett vége. A következő felvonás rajtam múlik. Nem tudtam, hogy pontosan hogyan fognak alakulni a dolgaim, de tudtam, hogy folytatni kell az utam. Letöröltem a könnyeimet, fogtam egy újabb üres dobozt és elkezdtem pakolni. Pár nappal később, egy bejegyzéssel útnak indult a Zümmögő… 

Ha a Nagymamám most élne, akkor nem írnám ezeket a sorokat. Akkor valószínűleg a 86. születésnapjára készülnénk. Lenne süti, mert szerette a sütit, amit bizonyára a Húgom sütne. Fagyi is lenne, mert azt is nagyon szerette. És azt is tudom, hogy mit mondana nekem. “Büszke vagyok rád, Kicsikém!”