Egy éve, ennek a napnak a hajnalán, a Mikulás dolga végeztével itt hagyta az utolsó teli kiscsizmákat is az ablakokban, az én Édesanyám, pedig ezt a földi életet. Amióta az eszemet tudom, mindig fáradhatatlanul kereste és kutatta a saját, vélt boldogságának kulcsát. Mint egy kisgyerek, aki minden áron meg akarja találni a helyet, ahol a szivárvány földet ér. Szaladt, szaladt, de mindig ugyanolyan messze látta magától. Gyerekként ez megviselt, felnőttként sajnáltam. Ma pedig csak remélni tudom, hogy ahol most van, ott megtalálta, amit keresett. Ő ilyen volt, és így volt az anyukám.

1984 kora tavaszán, még úgy hívtak minket, hogy „kismama” és „magzat”. Egy lélegzetvétellel később ő édesanya lett, én meg egy újszülött ember. Amikor életet adott, és általa világra jöhettem, kaptam tőle két ajándékot, amik meghatározták az életem…

Önrendelkező élet ajándéka

Az embert az különbözteti meg az állatvilágtól, hogy az ösztöneinket képesek vagyunk felülszabályozni tudatos választásokkal az életünkre vonatkozólag. Nevezhetjük szabad akaratnak is. Jár ez a lehetőség minden embernek, aki életet kap a Földön. Teljesen mindegy, hogy milyen háttérből érkezik, milyen körülmények között él, vagy mennyi korláttal, nehézséggel kell megküzdenie.

Dönthetünk arról, milyen értékrend szerint akarjuk élni az életünket, hogyan kapcsolódunk másokhoz, milyen nyomot akarunk hagyni magunk után az emberekben és a világban. Érhetnek minket benyomások, amikre szabadon reagálhatunk, és egy jól működő társadalomban, ennek lehetőségét meg is adják nekünk. Képviselhetjük az érdekeinket, húzhatunk határvonalakat és megtanulhatunk fejlődni önismeretben, és megelégedettségben.

Az én Édesanyám életet adott nekem. Önrendelkező életet. Ami egyszeri, megismételhetetlen és kizárólag rajtam múlik, hogy saját magamon kívül, kinek engedek még irányítást felette. Ez egyszerre felszabadító és felelősséggel teli.

Az értékét leginkább olyankor tudom megtapasztalni, amikor kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket látok megfosztva a döntés lehetőségétől, holott ők is önrendelkezésre születtek. Egymagamban, ezt felismerve csak annyit tudok tenni, hogy törekszem megadni nekik a lehetőséget a választásra azon a szinten, ami számukra szükséges.

Elfogadó élet kincse

A körülöttem lévő emberek közül kevesen tudják, hogy az Édesanyám gyógytestnevelőként, és úszóedzőként is dolgozott fogyatékos emberekkel. Egészen kislány koromtól kezdve láthattam, hogy vannak olyan emberek, akik másként mozognak, vagy másként viselkednek, reagálnak a világ dolgaira, mint én.

Nem hinném, hogy anyukám valaha elgondolkodott volna azon, hogy mit jelent az inkluzív szemlélet átadása a gyermeknevelés során. Egyszerűen csak vitt magával munkába, táborokba, edzésekre, ha épp nem volt olyan, aki felügyeljen rám. Ő dolgozott, én pedig játszottam vagy leckét írtam addig a padon. Mintha mi sem lett volna természetesebb. Nem emlékszem, hogy feltettem volna kínos kérdéseket. Talán egyszer volt olyan, hogy nem értettem, miért van egy mozgássérült ember, fekvő kerekesszékben. Ezt is inkább azért, mert még nem láttam olyat azelőtt.

Felnőtt fejjel nagy ajándéknak gondolom, hogy képessé váltam természetesen viselkedni a mássággal szemben. Talán akkoriban, amikor én gyerek voltam, még egyszerűbb volt így felnőni, mert az emberi kapcsolatok sokkal szorosabbak és mélyebbek voltak, mint manapság a rohanó világban. Mélyen tisztelem azokat a szervezeteket, akik nap, mint nap azon munkálkodnak, hogy a felnövekvő generációkkal megismertessék a fogyatékos emberek életét és lehetőségeit.

Nekem könnyű volt, mert közvetlenül Édesanyámtól kaptam az elfogadó életet és gondolkodást. Gyógypedagógus azonban nem ezért lettem. Az külön történet, és igazából sokkal egyszerűbb, prózaibb háttere van.

Amikor valaki kilép a világból, a körülötte lévők élete végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltozik. Egyik pillanatról a másikra íródnak át tervek, születnek új döntések, indulnak új utak, miközben a múlt dolgai emlékekbe záródnak. Az ittmaradók feladata, hogy a távozóktól kapott ajándékokkal jól sáfárkodjanak.

Emlékszem, a kishúgom pár hónapos baba volt, amikor a Nagymamám az ölében tartva höcögtette, ringatta és kedves-játékos hangon kérdezgette tőle, hogy „Mire jöttél te a világra? Mi leszel, ha nagy leszel?” A húgom csak lelkesen mosolygott és nyilvánvalóan nem gondolkodott még el a kérdés komolyságán. A Nagymamám sem várt tőle választ. Tudta, hogy az ő ajándékai is a jövőben fognak kibontakozni.