Ha megkérdeznék bárkit arról, hogy milyen személyiségű és hangulatú embereket válogatna maga mellé a mindennapokra, akkor szinte egészen biztos, hogy ilyesmi válaszok születnének. Olyat, aki mindig jókedélyű és kiegyensúlyozott. Olyat, aki vicces. Olyat, aki támogató. Aki inspirál. Aki megbízható és nem árul el, aki őszinte, de azért kegyesen hazudik a kellemetlen dolgok esetén. Egyszóval valaki olyan embert, aki kozmetikázza és elviseli a mindennapi gyarlóságainkat, de nekünk nem kell elviselni az övét.

Szerintem nagyon jó, hogy nincs korlátlan lehetőségünk a válogatásra, és mindannyian hordozunk szeretni való és idegesítő tulajdonságokat. Vagyunk egyszerre vidámak, de kiállhatatlanok is. Így tudunk egymás által formálódni, és szert tenni némi érzelmi intelligenciára, ami lássuk be, a mai világba kiveszőben van.

Megesik az, hogy az ember lánya a munkahelyén kerül bele olyan szituációba, ahol a jellemfejlődésének újabb lépcsőfokával kell megküzdenie. Van az a mondás, hogy a barátainkat megválogathatjuk, de a rokonainak nem. A munkahelyünket is megválaszthatjuk, de azt kevésbé, hogy épp milyen személyiségű kisgyerek csöppen a csoportunkba.

Tény, hogy azok a kisgyerekek, akik megfordultak a praxisomban, zömében meglehetősen hányattatott múlttal a batyujukban érkeztek, és előfordult, hogy a batyu, épp abban a közegben borult, ahol inkább azt kellett volna megélniük, hogy a családjukon kívül is biztonságban vannak.

Így volt ez Elzivel is, aki megajándékozott azzal az élménnyel, hogy megéljem minden idők egyik legnehezebb beszoktatását. Két évig dolgoztam vele, de az első évből nem sokra emlékszem, mint a szüntelen sírásra és könnyekre. Nem gondolom, hogy én vagyok az egyetlen pedagógus ebben az univerzumban, aki ilyen megélésben részesült, de azt elmondhatom, hogy nekem ez volt az első.

Elzivel nem volt egyszerű. Hajlamos voltam, ösztönösen mindig valami okot keresni, hogy miért olyan zaklatott. Kezdetben a beszoktatásra fogtam, és az új környezetre. Aztán a rejtelmes egészségügyi problémájára. Aztán amikor hosszas kivizsgálások után kiderült mi az, akkor a gyógyszerbeállításra. A frontokra, a zajra. A betegségszezonra, hogy biztos bujkál benne valami. Kakilnia kell. Most kakilt, biztos éhes. Nem ízlik neki a kaja. Borzasztó frusztráló volt, hogy nem tudtam az okot, bármilyen görcsösen kerestem.

Elzi nem beszélt, és én tudtam, hogy el kéne kezdeni valamilyen jelzést tanítani neki, amire a kognitív képességei abszolút lehetőséget adtak, viszont olyannyira rosszul volt a bőrében, hogy nagyjából lehetetlennek láttam ezt az apró küldetést is. Pedig akkor biztos kiderülne az ok, hogy miért sír állandóan.

A csoportértekezleteken is rendszeres téma volt. A kollégáim is sürgették a megoldást. Abszolút segítőkészek voltak, de azt láttam, hogy ők talán nálam is nehezebben viselik, hisz a többi gyermeket is zavarta, akikért ők voltak elsődlegesen felelősek a napi rutin során.

Erőt vett rajtam a csüggedés, hogy valamit rosszul csinálok, hisz egy valamirevaló gyógypedagógusnak ezt meg kell tudnia oldani. Aztán úgy döntöttem feladom. Szerettem Elzit, minden nehézsége ellenére, talán azért, mert a ritka mosolyok olyan értékesek voltak, hogy áthajtottak a következő sírós időszakon. Úgy voltam vele, ha én is rosszul vagyok a bőrömben, az neki biztosan nem segít.

Először a saját gondolkodásomat kellett helyre raknom. Én vagyok a felnőtt, aki felelősséggel tartozik egy gyermekért. A munkám arról is szól, hogy az érzelmi igényeivel és az érzelmi nevelésével is foglalkozzak. Ha képes vagyok a saját viselkedésemet pozitív irányba fejleszteni, az az ő viselkedésére is hatással lesz. Eldöntöttem, hogy nem csinálok vele semmit. Nem fejlesztem, a szó klasszikus értelében. Nem rakom irányított helyzetekbe, nem próbálom motiválni, nem próbálok görcsösen jókedvűnek lenni vele, vagy akár csak egy picit is elbagatellizálni azt, ha láthatóan rosszul van. Csak úgy simán elhordozom szeretetben, türelemmel.

Másnap bementem dolgozni, és kineveztem két pontot a terápiás térben nyugalmi zónának. A függőágyat és a szenzoros sötétszobát. Azért ezt a kettőt, mert megfigyeléseim alapján Elzi ezen a két helyen sírt valamivel kevesebbet. Mindkettőt szerette. Bevittem tehát a sötét szobába, ledobtam magunkat egy babzsákra és a következőt mondtam neki: „Elzi. Nem tudom kitalálni miért nem vagy jól, de itt vagyok veled, amíg elmúlik.”

Hát nem múlt el. Legalábbis nem rögtön. Inkább úgy pár hónap múlva, nagyon fokozatosan. Én életemben nem voltam annyit sötét szobában vagy függőágyban, de úgy gondolom megérte. Ennek pedig nem csak én, hanem mindenki más örült körülöttünk. Beleértve Elzi családját is. A mai napig nem jöttem rá, mi volt rossz neki. Valószínűleg a világ úgy egészében. Neki ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon az idegrendszere és realizálja, hogy jó helyen van, ahol az sem baj, ha sír. Ahogy elfogytak a könnyei, fokozatosan érdemben is többet tudtunk dolgozni…

Ezt a stratégiát az egyetemi képzésben nem tanítják. Annak nincs módszertana, hogyan ne fejlesszünk egy gyereket, vagy hogyan üljünk vele a függőágyban. De a valóság az, hogy időnként előfordul, hogy erre szükség van, mert mi vagyunk a felnőttek. Képesnek kell lennünk a saját érzelmi intelligenciánkat tudatosan fejleszteni, és felismerni, hogy egy kisgyermeknek, hogyan lehetünk kiegyensúlyozott partnerei a nehezebb percekben is. Biztos van, akinek ez egyből megy. Nekem tanulni kellett. De igaza volt a nagymamámnak, amikor mindig a következőt mondta: „Kicsikém. Amit megtanulsz, és már a fejedben meg a szívedben van, azt soha senki nem veheti el tőled!”