Azt mondják, ha valaki elkezd írni, akkor a témák, amikről írnia kell, egyre-másra megtalálják. Velem is így van. Hiába vagyok tervező típus, hiába van naptáram már “beidőzített” témákkal, mindig jön valami új impulzus, amiről úgy gondolom fontosabb írnom.  Ennek nem szoktam ellenállni. Az íráshoz ugyanis sokszor kell egy hangulat, vagy lendület, ami nem mindig akkor jön amikor én akarom. Vagy nem mindig az a téma pereg ki az ujjaim alól, amit a terv szerint írnom kéne.

Az elmúlt időszak esős időjárása alatt, a város közlekedése nagyobb katasztrófa lett, mint általában, mert mindenki elővette az “esernyőjét”, azaz az autóját. Még azok is, akik többnyire nem használják hétköznapokon. Olybá tűnik, hogy esőben a tömegközlekedés használata derogál az embereknek, és nem mennek gyalog sem munkába. Gyerekek sem utaznak így iskolába vagy óvodába. Ennek okát a kényelem szeretetén kívül, nem nagyon tudom másra fogni, maximum még arra, hogy elszoktunk az esőtől.

Amikor Írországban laktam, másokhoz hasonlóan én is zömében rollerrel, vagy gyalog jártam mindenhová. Biciklim nem volt, meg nem is szeretek biciklizni. Dublin tömegközlekedése meg önmagában egy működésképtelen, halva született dolog, de legalább drága is. Úgyhogy maradt a roller, meg a lábaim. Teljesen mindegy, hogy egy napon belül hányszor változott az időjárás. Ottlétem alatt senkinek a kezében nem láttam ernyőt, és az autók száma sem növekedett. Viszont volt elérhető áron kapható valóban vízhatlan ruházat és “cipőzet”, meg táskavédő, meg ezernyi láthatóságot növelő kütyü. Komplett családok bicikliztek, vagy sétáltak gyerekestül a bármilyen időben. A skandináv népekhez hasonlóan, ők is élik a “nincs rossz időjárás, csak nem megfelelő ruházat” elvét.

Itthon ez másképp van. Még nekem is azt tanították, hogy “utcán nem eszünk”, és “mindig tisztességesen felöltözünk, mert mi lesz, ha elvisz a mentő” és netán lyukas zokni van a lábunkon. A húgom sürgősségi ellátásban dolgozik, és megnyugtatott, hogy a ruházat az utolsó, amivel ilyenkor foglalkoznak. 

Így hát a társadalmi lehetőségek, szokásrend, és alapvetően az “outdoor” gondolkodástól való tartózkodás miatt, észrevétlenül is a könnyebbik, de mindenképp az egyszerűbb utat választjuk a mindennapi közlekedésre.  

De hogy jön a tömegközlekedés a gyerekek fejlődéséhez? 

Nagyon is logikusan! Arról már korábban írtam a cipőkötésről szóló cikkemben, hogy miért hasznos, ha egy kisgyermek használja a lábát? És miért jó, ha többet közlekedik gyalog, mint amire általánosságban az urbanizált, épített környezetünkben lehetőséget kap? 

Most arról írok, miért hasznos, ha minél korábban megismerkedik a tömegközlekedési eszközök aktív használatával. Úgy mindenféle szempontból. Merthogy a munkám során nem kevésszer találkoztam olyan jelenséggel, hogy 2-3-4-5 éves kisgyermekek még soha nem utaztak tömegközlekedési eszközön, csak autóban. Illetve nem tudnak egy életkoruknak megfelelő távot, megfelelő tempóban nyafogás és fáradás nélkül legyalogolni. A koordinált, tempós szaladgálásról nem is beszélve.

Kezdetben volt az idegrendszer… 

Az idegrendszernek pedig nagyon sok egyensúlyi ingerre van szüksége a méhen kívüli életben is ahhoz, hogy kialakuljon a megfelelő propriocepció (egyszerűen fogalmazva az az érzék, amely megmondja a testünknek, hogy hol van a térben), testtudat, aktív izomerő, koordinációs készség, és állóképesség. Ezeknek a kialakulása nemes egyszerűséggel az élethez szükséges. Nem a későbbi iskolai jó tanulmányi eredmények eléréséhez. Vagyis nem csak azokhoz.  

Isofix ülésbe rögzítve ennek töredékét tudja megtapasztalni egy kisgyermek teste. Aztán egyszer csak felnő egy generáció, aki nem tud térképet értelmezni, nem tud tájékozódni, felmérni távolságokat, tárgyak egymáshoz képesti viszonyát meghatározni, vagy a gyalogátkelőnél egy érkező autó tempóját a saját várható átkelési tempójához mérni. Tovább is van. Mondjam még?

Buszon vagy villamoson ülve, állva, utazva sokkal nagyobb energiát fordít a test és az idegrendszer a stabilitás megtartására, a gravitáció elleni küzdelemre. Megtanul a jármű mozgásával összhangban maradni, hirtelen fékezéskor biztonsági rögzítés nélkül önmagát reflexesen védeni. Emellett a fejlődik az időérzék, a figyelem, és a tudatos jelenlét, mert követni kell hol járunk, mikor kell leszállni, leszálláskor hogyan kell felvenni a közlekedő tömeg ritmusát. Sokszor kell türelmet gyakorolni, vagy várakozni. 

A gyerekek számára döbbenet milyen sokfélék vagyunk… 

A társadalomba való beilleszkedés, az elfogadó életszemlélet megtanulásának részét képezi a tömegközlekedés is. Egy kisgyermek a mikroközegéből kilépve, itt is megtapasztalhatja, hogy milyen sokfélék vagyunk, sokféle háttérből érkeztünk. Sokszor hallom kifogásként, hogy a tömegközlekedés koszos, sok a büdös ember, és inkább szeretnék a szülők megóvni a gyermeküket ennek megtapasztalásától. 

Igen. A tömegközlekedés – nagyvárosban főként – tud koszos lenni, és bizony vannak hajléktalan, vagy hátrányos helyzetű embertársaink is. De ez hozzá tartozik a világhoz, és a világ nem mindig szép és igazságos. Következetlen dolog egyoldalúan megismertetni egy kisgyermekkel. Empátiát, értelmes gondolkodást, igényt a változtatásra, vagy a saját lehetőségek megbecsülését pedig nem lehet úgy megtanulni, ha csak tévében látnak ilyen élethelyzetet a gyerekek.

Örökzöld téma a zöld gondolkodás a tömegközlekedés kapcsán…

Végezetül, ha van generáció, akinek a számára igazán létfontosságú a fenntartható életmódra nevelés, és a környezetvédelem, azok a társadalom legifjabb tagjai. Nem kell végletekben gondolkodni, de egy kedvező lépést lehet tenni a klímaváltozás lassítása érdekében, azzal, ha egy család úgy dönt, alkalom adtán inkább tömegközlekedéssel utazik A-ból B-be. Igen tudom, csepp a tengerben. De a tenger is cseppekből áll. És a legifjabbak tovább élnek majd itt a Földön, mint a jelenlegi felnőtt generáció.