Történet egy történetről, amiről mindenki azt gondolja, hogy csak másokkal történhet meg

Amikor a Zümmögő családmesék megírását terveztem és elindítottam a háttérmunkát, nagyon sokat gondolkoztam, hogy ezt a történetet bevegyem-e a sorozatba. Két dolog vetett vissza. Az egyik, hogy a családdal megszakad a kapcsolatom, és igazából nem tudom, hogy jelenleg mi van velük. A másik, hogy az érintett édesanya megírta a történetüket, amit olyan kereknek és egésznek látok, hogy elgondolkodtam, hogy kell-e ezt nekem tovább szőni…

Aztán a sorozat első felvonásának végére meghoztam a döntést, hogy mégis írok róluk, kapcsolódva hozzájuk. Mert egy rövid időre mégis összefonódott az szakmai életem velük, és azt gondolom, így hosszú idő elteltével is érdemes emléket állítani a szülői szeretet mértékének, illetve a bennem megszülető mély elismerésnek.

Vannak ugyanis olyan történetek, amikről azt gondoljuk, hogy ilyen csak máshol, és másokkal történik. Mert olyan váratlan tragédia, ami jó emberekkel, főként ártatlan gyerekekkel egyszerűen nem történhet meg. Pedig van olyan, hogy egy átlagosan induló nap, valami elképesztő rémálommal zárul úgy, hogy egyik szereplője sem volt hibás…

Sosem fogom elfelejteni az első találkozásomat velük. Vannak az életünkben pillanatok, amik olyan erőteljesen megmaradnak az emlékezetünkben, hogy szinte minden apró részlet eszünkbe jut. Én épp a csoportszobában ebédeltettem a gyerekeket a kolléganőmmel. Fekete póló volt rajtam, almás krumplifőzelék a kezemben a kanálon. Háttal ültem az ajtónak, ami kinyílt mögöttem, és a főnököm nyomában belépett egy család, csoportnézőbe. Az édesapa egy alvó kisfiút tartott a karjában, én pedig egy pillanat töredéke alatt őket látva arra gondoltam, mit keresnek itt, hisz ez a kisfiú egyáltalán nem olyan, mint a csoportba járó gyerekek…

Ha az ember sokat találkozik olyan kisgyermekekkel, akik komoly idegrendszeri sérülést szenvedtek el a születésük körüli időszakban, akkor megszokja az ebből fakadó testi és fizikális eltérések látványát. Ha egy koraszülött, vagy újszülött kisbaba idegrendszere károsodik, akkor a növekedés és a fejlődés során, fokozatosan mutatkoznak meg a sérülés nyomai a testén, így a szakember már ezt az állapotot veszi magától értetődőnek. Abban az esetben azonban, amikor a későbbi életkorban, baleset következtében károsodik az idegrendszer, már egészen más a helyzet. Egy egészséges, neurotipikusan fejlődő kisgyermek teste, a trauma után még egy ideig hordozza a játszótéren szaladgálás emlékét, a nyári csobbanást a medencében, vagy az elmélyült rajzolást az óvodai csoportban.

Így volt ez most is. Egy szempillantás alatt realizáltam, hogy az állapot, amit látok, még csak a változás kezdete. És az alvás valójában éber kóma.

Csoportba nem jöttek. Az ambuláns ellátást választották, egyéni keretek között. Jobb volt ez így.

Egy évvel később kezdtem velük dolgozni, amikor átvettem őket egy kolléganőmtől, aki munkahelyet váltott. A feladat nem volt szokványos, mert bár az éber kómás állapot megszűnt időközben, mégis egy olyan súlyos maradandó károsodás lett a baleset következménye, ahol egyértelmű volt, hogy nagy távlatokban nem lehet tervezni, még speciális módszertan ismeretében sem. Nem azért, mert a módszertan nem tette lehetővé, hanem maga a család, mint egység, benne ezzel a kisfiúval más megközelítést kívánt.

Mit adhattam én szakemberként egy olyan helyzetben, ahol a mérleg karjai nem billentek sem az élet, sem a halál irányába? Mégis mit mondhattam, vagy milyen tanácsot adhattam egy olyan szülőpárnak, akinek a veszteségét felfogni nem lehetett? Meglehetősen kevésnek éreztem magam…

Aztán valahogy mégis sikerült adni pár dolgot.

Időt.

Helyet, ahova nem nyitnak be váratlanul.

Háborítatlan nyugalmat.

Csendet, meghallgatást.

Köszönetet az őszinte gondolatokért, amik akkor is rendben vannak, ha épp nem konvencionálisak.

Tapintatot.

Együttérzést.

Gondozást segítő ötleteket.

Tájékoztatást az intézményrendszerről.

Papír zsebkendőt.

Egy százast a kávéautomatához.

Reményt, hogy majd lesz valahogy. Nem tudom miként, de valahogy.

Azt nem tudom, hogy lett végül. De a Répamese elmondja, hogy volt…