Ami másnak súlyos, az nekem könnyű

Mindenkinek van olyan terület a szakmájában, amely különösen a szíve csücske, és szívesen tölt időt az adott téma elméleti és gyakorlati megismerésével.

Így vagyok én is a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek gyógypedagógiai segítésével.

Igen! Nagyon szeretem a pelenkás, nyálas, nem beszélő, nem mozgó, nem evő, világot nehezen értő személyekkel való munkát! Amikor valakinek ezt elmesélem, az első reakció legtöbbször egy olyan tekintet, amilyent a Shrek című animációs filmben szereplő Macska vág, majd hirtelen glóriát fonnak a fejem fölé, és csodálattal vegyült érzelmekkel átfűtött hangon jegyzik meg a következő rutin mondatokat: „Hát az nagyon nehéz lehet! Milyen sok türelmed van! Szegény gyerekek, biztos szenvednek! Ez nem is munka, ez egy hivatás, hogy szebbé teszed az életüket!” Rövid csend után általában elkezdtem kifejteni, hogy semmivel sem nehezebb, mint bármely munkáját kedvelő embernek elmenni dolgozni, és semmivel sem igényel több türelmet, mint egy óvónőnek 25 nem fogyatékos gyermeket elviselni hidegfront idején, vagy egy banki ügyintézőnek 123. alkalommal is elmagyarázni valamit egy értetlen ügyfélnek.

A gyerekek nem szegények

Vagyis olyan értelemben igen, hogy számos dolog nem adatik meg nekik, mely független az állapotuktól. A munkám pedig valóban hivatás, főleg azért mert sok más segítő szakmához hasonlóan nem topmenedzser fizetés jár érte, én mégis nagyon szeretem. Ennek ellenére nem feltétlenül szebbé, inkább hasznosabbá és érdekesebbé szeretném tenni az életüket, ezáltal úgy általánosságban minőségibbé a családjukét.

Az elköteleződés története anno főiskolás koromban kezdődött, amikor elmentem dolgozni egy ápoló-gondozó gyermekotthonba segítőnek, illetve szabolcsi zsákfalvakban táboroztattam önkéntesként súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekeket. Mindkettő egyben szakmai és általános önismereti utazás is volt. Mert a vidám és vicces emlékek gyűjtése mellett, rengeteget tanultam az emberi méltóság tiszteletéről, az empátiáról és a kiszolgáltatottság erejéről.

Én úgy nőttem fel, hogy természetes volt számomra a másság létezése, ezért a társadalmi elfogadás megnyilvánulása – vagyis inkább meg nem nyilvánulása – fokozatosan kezdett arcul ütni. Főként a táboroztatások alkalmával szembesültem ezzel először. Én nem vagyok egy királyleány, legalábbis abban az értelemben nem, hogy tudok luxusmentesen élni, és megelégedni a szükséges dolgokkal magam körül. Azonban a zsákfalvakban nyújtott tábori körülmények, ahova ezeket a gyerekeket vihettük, enyhén szólva az emberi méltóság lealacsonyítását célozták. Merthogy „ilyen” gyereket, csak ilyen helyre vihettünk. Nekik nem járt a Balcsi, vagy egy igényesebb, akadálymentes szállás, ahol legalább ágyon alhattak volna, földre terített, szakadt tornamatrac helyett. Nekik nem jártak a népszerűbb közösségi gyermekprogramok, vagy koncertek, mert hová lett volna a világ, ha ennyi furcsa hangot adó, furcsán kinéző, nyálas gyerek egyszer csak megjelenik ott. Egy-egy termálfürdős napot azért megejtettünk, realizálva, hogy érkezésünkre kiürül a medence. Pedig elvileg a termálvíz oldja az izmok és ízületek feszességét, legjobb hely volt tehát mozgássérült gyerekekkel…

Azóta eltelt húsz év..,

De a társadalmi hozzáállás nagyon keveset változott pozitív irányba. Van ugye a standard tökéletesség, amihez viszonyítjuk a mindent. Aztán rájövünk, hogy semmi sem tökéletes. Persze rajtunk kívül. Az élet szép, csak ne legyenek benne akadályok, és ne kelljen kellemetlen dolgokkal foglalkozni. A súlyosan-halmozottan fogyatékos emberek korlátai, személyük jelenléte, és az életükhöz kapcsolódó nehézségek ténye a kellemetlen dolgok közé tartozik a jelen társadalmi megítélés szerint. Tehát, ha nem látjuk, nem halljuk, és nem beszélünk róla, akkor huss! Valójában nincs is…

Muszáj szólnom. De van! Ugyanúgy a társadalom részét képezik ők akkor is, ha nem veszünk róluk tudomást. Létezik ugyebár halál és elmúlás is. Akkor is, ha nem szeretünk beszélni róla. Pedig a halál és az elmúlás is az élet része, nem csak a születés, a felnövekedés, vagy a vasárnapi ebédek. Az emberi jellem úgy fejlődik és formálódik, ha megjárjuk a mélységeket és a magasságokat is. Ha helyén kezeljük a nehézségeket és tudunk örülni a jó dolgoknak. A harmónia valójában nem egyoldalú még akkor sem, ha úgy kívánnánk. A harmónia ugyanis több egymással ellentétes dolog sikeres együttműködése.

Azt gondolom, hogy a mai ember azért nem tud harmóniában élni, mert az élete nagy részéről valójában nem akar tudomást venni. Én szeretnék törekedni a harmóniára. Nem akarok glóriát a fejem fölé, és örülnék neki, hogy ha a súlyosan halmozottan fogyatékos emberek is csak úgy simán Emberek lennének. Sokkal könnyebb lenne mindenkinek.