A félrenyelt répa esete

Szerző: | márc 28, 2024 | Társadalom | 0 hozzászólás

Sokáig gondolkodtam, hogy a félrenyelt répa esete kapcsán, – amely itt-ott erősen felkorbácsolta a médiafogyasztók hangulatát – írjak-e bármit arról, miért van szükség azokra a bizonyos kártérítési perekre? Mért fontos, hogy a társadalom mélyebben a dolgok mögé lásson? Mik azok a járulékos témák, amiket érdemes a folyamattal együtt szemlélni? Mert ez nem csak annyiról szól, hogy egy család egykor sérelmet szenvedett el, és ezért most jogosan pénzt akar. Ugyanis a kártérítési perek zöme, valójában nem a pénzről szól. Csak nagyjából ez az egyetlen eszköz, amivel kompenzálni lehet a veszteségből fakadó hiányok egy részét.

Média kontra valóság

A félrenyelt répa esetét közel érzem magamhoz. Hogy miért, arról korábban a Mátyásmadár című bejegyzésemben írtam. Éppen ezért nagyobb figyelemmel olvastam a megjelenő cikkeket, és a közösségi médiában születő hozzászólásokat. Nem lepődtem meg azon, hogy a társadalom ítélete kíméletlenül lecsap, hol a családra, hol az óvodai dolgozókra. Jellemző, hogy hirtelen mindenki közétkeztetési menedzserré, patent szülővé, vagy óvodapedagógussá, mentőápolóvá avanzsálta önmagát. Így osztva a sokszor átgondolatlan véleményét, a szegényes és a valóságtól sokszor elrugaszkodott információk birtokában.

Karikázva, vagy nem karikázva?
(Kép forrása: Unsplash)

Érdemes figyelembe venni, a család védőügyvédjével folytatott interjú tartalmát, melyben leszögezi, hogy a peranyagban csak és kizárólag a baleset megelőzhetőségét tárgyalták. A baleset következtében nyújtott segítség, annak szakszerűsége, vagy a szakszerűség hiánya – akár az óvónők, akár a mentőszolgálat dolgozói részéről – nem képezték az ügy tárgyát. Magyarán, a médiabotrány és a társadalmi ítélkezés a kártérítési per lényegén kívül, egy másik, szükségtelen lufit is felfújt.

Én csak annyit fűznék hozzá, hogy a pedagógusképzésnek, bizony részét képezi az elsősegélynyújtás ismereteinek és gyakorlatának elsajátítása. Tehát az érintett óvónők – ha jogosítvánnyal is rendelkeztek – akkor legalább egyel több tanfolyamot elvégeztek, mint a „sima” jogsis átlagpolgár, aki börtönbe csukná, vagy „ugyanúgy megfullasztaná” őket. Más szemszögből ugyanezeket az embereket megnézném egy éles helyzetben, mennyire magabiztosan alkalmazzák a szükséges beavatkozásokat. Mert hát az elsősegélynyújtás bizonyos szegmensei nem úgy működnek, mint a biciklizés, hogy nem lehet őket elfelejteni. Egyébként, aki ült biciklire mondjuk tíz év kihagyás után, annak is kell pár kilométer, hogy újra komfortosan érezze magát a témában. Fulladásos baleset esetén, meg nem nagyon van idő újra komfortba helyezkedni, vagy felkapni egy gyermekelsősegély könyvet és a tartalomjegyzéket böngészni a megfelelő oldal megtalálása érdekében. Lehetne rajta változtatni, de ez a megelőzhetőség témájához tartozik.

Egy család vesztesége az ország szemével

Szerencsére odáig nem fajult nemzetünk, hogy ne lett volna olyan ember, aki pozitívan állt volna a témához. A szokásjog meghatározza, hogy ilyen esetben illik, együttérzést vagy részvétet kifejezni, esetleg az ítélet jogosságát megerősíteni. Mert megérdemlik ugyebár! Bárcsak annyi pozitív és támogató ember kísérte volna a családot az elmúlt 11 évben, mint ahány együttérzését fejezte ki, a per lezártakor.

Amit valójában megérdemelnének…

…azon felül, hogy pont kerüljön az ügy végére, és ne kelljen erről többet beszélniük. Hogy a történetükön keresztül a társadalom arcába legyen tolva, hogy egy tragédiának vannak visszavonhatatlan következményei. Hogy az élet nem rózsalugas!

Megérdemlik, hogy a gyermekük emberhez méltó körülmények között legyen ápolva, és ebben az állapotában minden szüksége betöltessék. Mivel az Európai Unióhoz tartozunk, ezért uniós állampolgárok is vagyunk. Tehát, ha egy uniós állampolgár egy másik tagállamban kaphat a szükségleteihez méltó ellátást, akkor joga van ott megkapni, azon az áron. Felmerül a kérdés, hogy itthon miért nem kaphat nyugat-európai színvonalú segítséget az ápolás-gondozás területén?

A kártérítés mértéke
(Kép forrása: Unsplash)

Amit viszont nem érdemelnek…

…hogy szülői kompetenciájukban, vagy a kártérítési per elindítása kapcsán megítéljék őket! Akik szerint otthon kellett volna megnevelni a gyermeket, hogy normálisan egyen, vagy a kártérítés összege „mégiscsak túlzás”, azok az emberek tényleg nem gondolkodnak el azon, hogy mi mehet végbe egy ilyen család életében és lelkében. Valahogy egészen elképesztő az empátia hiánya.

A társadalom tagjai rajonganak a bűnügyi esetekről, vagy bírósági perekről készült dokumentumfilmekért, sorozatokért. Fura, hogy még ezek után sem gondolkodnak el, hogy egy tárgyalás sorozat folyamatában a családot, – beleértve a nevelési elveiket – alaposan kivesézhetnek az alperest védő ügyvédek. Mert ez a dolguk. Pláne, ha a per a megelőzést helyezi fókuszba.

Arról sem kéne elfelejtkezni, hogy egy odaadó, és szerető szívű szülőben mindig felmerül, hogy ő mit rontott el? Mert a szülők agya és szíve így működik. Miért gondolják emberek azt, hogy itt nem volt szó önvádról? Eleve a gyászfolyamat részét képezi. Nem beszélve arról a borzasztó élményről, hogy milyen az, amikor éjjel azt álmodja, hogy a gyermeke egészséges, az életükben pedig minden rendben van. Majd reggel arra ébred, hogy ez nincs így. És vélhetően soha, de soha többé nem lesz így. Az elme küzdelme az ilyen jellegű álmokkal, pedig általában nem egyszeri alkalom.

Egy intenzív ápolásra szoruló családtag ellátása tehát mind anyagilag, mind fizikailag, mind mentálisan romba dönti a család minden egyes tagját és magát a családot is, mint rendszert. Ahogy ez jelen esetben meg is történt. Szociális érzéketlenségből fakadóan, szerintem nem illendő rátenni még egy lapáttal a kívülállók részéről. Ezt hívják ugyanis áldozathibáztatásnak.

Óvodapedagógusok a célkeresztben

Kicsit átgördülök a másik oldalra. Arra az oldalra ahol a szereplőket – akik szintén áldozatok -, a társadalom börtönbe zárná, meglincselné. Ha van gyermeke, akkor a gyermekét, ha nincs, akkor őt magát megfullasztaná. Elvenné a diplomáját, vagy csak egyszerűen kirúgná. Azt gondolom, senki nem akar olyan helyzetbe kerülni, hogy minden igyekezete ellenére baleset történjen a munkakörének ellátása közben. Ha mégis megtörténik, vajon, hogy menne be utána dolgozni? Tudna felszabadult lenni? Félre tudná tenni a tragikus élményt a szabadidejében? Vádolná önmagát a társadalom sárdobálása mellett is? Otthagyná a munkáját? Képes lenne bármi mást rettegés nélkül csinálni? Kapna segítséget?

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”
(Kép forrása: Unspalsh)

Sokan ítélkeztek az érintett óvónők felett, hogy nem szóltak semmit az ügyben. De ugye van az a krimikből ismert szlogen, hogy „jogukban áll hallgatni, mert minden, amit mondanak, felhasználható ellenük a bíróságon”. Ha a munkáltatód hirtelen alperessé válik egy kártérítési perben, akkor nem nagyon van lehetőséged fecsegni. Ezt pedig illő tiszteletben tartani. Mert ha nem így történik, akkor az is egyfajta áldozathibáztatás.

Terítéken a közétkeztetés

Az óvodai étkeztetés nem úgy zajlik, hogy az óvónénik karikázzák a répát és sütik a kenyeret, vagy köpülik a vajat a tízóraihoz. Az óvodákban kötelezően kiadandó ételek mennyiségéért és minőségéért, a közétkeztetéssel megbízott cég felelős, akivel a fenntartó szerződésben áll. A fenntartó egy állami óvoda esetében az önkormányzat. Az étkeztetés az óvoda gazdasági menedzseléséhez tartozik, amibe az óvodavezetőnek vajmi kevés beleszólása van. Ezt ugyanis a fenntartó intézi. A gazdaság már 2013-ban is dübörgött, tehát már akkor is voltak cégek, akikkel erősen ajánlott volt szerződést kötni. Ezek a cégek – elvileg törvényi előírások szerint – üzemeltetik a főzőkonyhákat, ahonnan kiszállítják a napi menüt az óvodák melegítőkonyhájára.

Mert egy átlagos fővárosi óvoda nem rendelkezik főzőkonyhával, tehát az ételek nem ott készülnek. Az óvodai konyhásnénik, és dajkák, csak kiporciózzák, és ha kell, felmelegítik a csoportok számára az ételeket, amit az előírás szerint, kötelező kiadni. A diétás ételek sem az óvodában készülnek, hanem egy másik, kifejezetten diétás főzőkonyhán. Az ehhez kapcsolódó biztonsági szabályok miatt nem lehet például otthonról vitt ételt bevinni egy óvodába. Tehát az, hogy egy étel milyen formában kerül egy kisgyermekhez, az rendszerint nem az óvónénin, nem az óvodavezetőn, és nem is a konyhásnénin, hanem a közétkeztetési cég által üzemeltetett konyhán múlik.

Ha egy óvodába karikázott répát kapnak a gyerekek, akkor az egy bazi nagy zacskóban, karikázva érkezik az óvodába. Aki velem egyetemben látott már óvodát belülről, konyhával együtt, és pislogott már kondérokba meg zacskókba fura tekintettel, hogy mik tudnak érkezni, az talán megértheti, hogy nem minden arany, ami fénylik… Ennyit a minőségre és mennyiségre vonatkozó jogszabályok és ajánlások betartásáról.

Egyszer volt, a közétkeztetés…
(Kép forrása: Unsplash)

Nosztalgia indul…

35 évvel ezelőtt voltam elég nagy óvodás ahhoz, hogy pontosan visszaemlékezzek a tavaszi és nyári időszakra, amikor a panelok árnyékában húzódó óvodánk udvarán töltöttük az időt szinte egész nap. Játszottunk és pancsoltunk. Emlékszem, hogy Anikó néni, és Kriszti néni felfújta nekünk a strandlabdát, viszont azt nem engedték, hogy a homokot bevigyük a medencébe. Enni is kaptunk az udvari betonasztaloknál, padon ülve. Egyszer szálka is ment a fenekembe. Visítottam, mint egy disznó.

Kirándulni is mentünk a természetbe, és csak úgy, a fűben, vagy kidőlt farönkön ülve kaptunk enni. Nem volt EU konform, de hát enni mégiscsak kellett valahogy. Volt, hogy egy-egy szülő eljött segíteni, de alapvetően csak Kriszti néni, meg Anikó néni volt ott kísérőnek. Illetve Joli néni a dajka, akit nem szerettem, mert cigiszaga volt…

Amíg oviba jártam, nem nyelt félre senki. Nem tudom, hogy az ovim történetében, vagy Kriszti néniék praxisa alatt volt-e ilyen eset, de hát repülők se zuhannak le minden nap.

Amikor egy egész óvoda élete vesz új fordulatot…

Most létezik egy óvoda, ahol egyszer egy kisgyermek félrenyelt egy falat répát. Ebben az óvodában már nincs udvari étkezés a tavaszi napsütésben. Nem tudom, hogy kirándulni mennek-e, de ha igen, minden bizonnyal csak szülői kísérettel. Mert a baleset átírta a szabályokat és a nagyobb biztonság érdekében ezeket a változtatásokat látták szükségesnek. Tulajdonképpen ez is egy megoldás. Félelem szülte megoldás. Hogy ez megvédi-e a gyerekeket hosszútávon a váratlan balesetektől? Nem lehet tudni. Reméljük igen. Mert egy bíróság kimondta, hogy egy ilyen baleset megelőzhető lett volna, a normális étkezési szabályok betartásával…

Szilánkokon nyugvó biztonság. Biztonság?
(kép forrása: Unsplash)

Megelőzhető lett volna?

Számomra kínosan hasonlít az eljárás a légibalesetek utáni vizsgálatokra és a kapcsolódó új szabályzatok ratifikálására. Amikor ugyanis egy légibaleset megtörténik, akkor az oknyomozati anyag lezárása után új műszaki, és légiközlekedési szabályok lépnek érvénybe annak érdekében, hogy ugyanolyan baleset többé ne forduljon elő. A légiközlekedés megszületése óta, ezeknek a nyomozati anyagoknak és előírásoknak köszönhetően vált egyre biztonságosabbá ez az utazási mód. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a jövőben soha többé nem fog lezuhanni egy repülőgép sem.

A félrenyelt répa esete megelőzhető lett volna, ha az óvónők minden egyes gyermek szájába belenéztek volna, hogy biztosan lenyeltek-e minden falatot, és a fogaik között sem maradt egyetlen pici darab sem.

De sokkal életszerűbb lenne az a megoldás, ha mondjuk, nem lenne 25-30 gyerek egy óvodai csoportban.

Vagy több felnőtt dolgozhatna egy csoportban.

Vagy a közétkeztető figyelembe venné például a BLW-hez hasonló elveket, és hosszúkás csíkokra vágva küldte volna a répát. Esetleg reszelve.

Vagy az óvónők mondhatnának nemet, hogy valamit nem szolgálnak fel a gyermekeknek, mert nem elég biztonságos.

Esetleg kötelezővé tehetnék az ingyenes elsősegélynyújtás tanfolyamon való részvételt kétévente. (Ahogy egyébként például Írországban protokoll a kisgyermekekkel foglalkozó szakemberek munkája során.)

Így hirtelen ezek jutottak eszembe.

Égbe kiáltó terhek
(Kép forrása: Unsplash)

A teher, és akik hordozzák

Azt mondják, hogy egy társadalom morális értékrendje abból szűrhető le, ahogy a betegekkel, idősekkel és rászorulókkal bánik. Vagyis egy ilyen baleset következményeként, egy ideális társadalomban, ez a család nem szorult volna magányosan a négy fal közé, a saját nyomorával. Helyette megkapták volna a megfelelő anyagi, fizikai és mentális támogatást. Abban az időszakban is kísérte volna valaki szakértő türelemmel a gyászukat, amikor a harag és az elutasítás szakasza miatt, mindenkit el akartak lökni maguktól. Nem tudom, ebben az esetben lett volna-e per a dologból?

A többszáz milliós anyag terhet, most az óvoda és a fenntartó kapta meg a családtól a bírósági ítélet folyományaként. Igen, megkapta. Mert az elmúlt 11 év ápolása és gondozása többszáz milliós anyagi terhet rótt a családra. Az más kérdés, hogy nekik kell-e hordozni? Vagy ildomos lenne állami teherként viselni, felelősséget vállalva a rászoruló állampolgárokért? De mégis! Egy jött-ment önkormányzat, az adott óvodára kiszámított fenntartási költségből hogyan fogja elcsippenteni ezt az összeget? Nagy segítség lesz, a jelenleg oda járó gyermekek családjainak.

Véleményem szerint a félrenyelt répa esetében mindkét fél áldozat. Terhet viselnek, amit nem kéne viselniük, de porszem került a gépezetbe, és azon a 11 évvel ezelőtti tavaszi napon minden megváltozott…

A gépezet működik tovább. Az emberiségnek pedig el kéne fogadni a tényt, miszerint az életünk során kaphatunk olyan sebeket, amikből fakadó könnyeinket ezen a földön senki nem fogja tudni letörölni. Reménységünk lehet csupán, hogy valaki segít elhordozni a fájdalmunkat.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rólam

Volt nekem egy bölcs nagymamám, aki az élete első negyven évében a történelem viharaival küzdött, a második negyven évében pedig visszatérő daganatos betegségekkel. Sokat tudott a küzdelemről, és a jellemformálódásról. Sokszor mondta nekem, amikor elcsüggedtem: „Kicsikém. Csak tanulj és dolgozz mindig szorgalmasan. Mert amit már megtanultál, azt senki el nem veheti tőled, a munkádnak pedig meglásd, meglesz a gyümölcse.”

Igyekeztem, és a mai napig igyekszem megtartani, amit mondott. Tanulok, dolgozom. Elcsüggedek, megerősödöm.

Arra a kérdésre, hogy miért lettem gyógypedagógus, nem mondhatom, hogy mindig is tudtam, hogy erre születtem. Inkább egy szilárd meggyőződésből fakadt, ami a mai napig a pályához kapcsol.

Mert ez egy olyan szakma, ami másokat érint, engem pedig megérint. És ami megérint arról beszélni és írni kell! Nyíltan, szeretettel, tabuk nélkül…

Mert ha hiszed, ha nem, az életet és a világot igazán érdekes gyógypedagógus fejjel szemlélni!
Engedd hát, hogy megosszam Veled is ebben a blogban!